A teremtés grammatikái

A Patocka-emlékelőadások sorában az övé volt a tizenhetedik. Előtte például Kolakowski, Milosz, Soros, Furet tartottak előadást a Schwar-zenberg palotában. A látleletet Steiner kérdéssel folytatta: „Talán nem humanizálnak a humaniórák? Mi is lehetne valóban emberi nevelés?”
A teremtésről, vagyis az alkotó munkáról ebben a szellemben szól George Steiner legutóbbi nagy könyve. A műalkotást mint az emberi tevékenységformák paradigmáját vizsgálja. Pilinszky egyik legszebb esszéjét idézve azt mondanám: arra kíváncsi, hogy mi is a teremtő képzelet sorsa korunkban.

Esszéit, könyveit ez a kíváncsiság tette mindinkább bölcseletivé. Szaktanulmányként mindig is rendhagyóak voltak összehasonlító irodalmi munkái. Köztük az a válogatás, amelyik még negyedszázada jelent meg magyarul, s lett a Modern Könyvtár sorozat egyik legolvasottabb darabja. Utóbb a tragédiáról, Antigonéról, a műfordításról írt könyveit is lefordították magyarra.

Steiner Párizsban született, de közép-európainak vallja magát. „Mindenekelőtt európainak érzem magam. Közép-Európából származom, egy hamuvá tiport világból, mely most meg-megrázkódva újjászületik éppen” – magyarázta el önéletrajzi interjú-könyvében a helyzetet a Párizsban élő perzsa filozófusnak, Ramin Jahanbegloonak (aki Isaiah Berlinnel is hasonló interjú-kötetet készített).

Anyja bécsi, apja csehországi német zsidó. Iskoláit Francia-országban, a New York-i francia gimnáziumban, az egyetemet a Yale-en és a Harvardon végezte, Oxfordban doktorált. Doktori értekezése A tragédia halála című könyv volt. Pályáját a londoni The Economist és a BBC munkatársaként kezdte, majd a Princeton kutatójaként, utóbb Cambridge-ben folytatta. Egyetemi tanárként óráit angolul, franciául, németül és olaszul tartotta. (Természetesen görögül, latinul, héberül is olvas.) Az utóbbi években a genfi egyetem nyugalmazott professzoraként, Cambridge emeritus tudományos munkatársaként az általános antropológiai és vallásantropológiai reflexiók felé fordult. (Egyik újabb esszéje: Bevezetés a héber bibliához.) A Harvard úgynevezett Norton professzoraként a költői kifejezésről elmélkedett a katedrán, mely alapítójának nevét viseli, s mely korábban Eliotot, Borgest, Sztravinszkijt látta vendégül.

„Mi ad életet az életnek?” – teszi fel könyvében a kérdést Steiner. A tudományok és a művészetek közös kérdése ez. „A művészetek, akárcsak a teológia s a filozófia, végső fokon válasz-kísérletek.” Steiner úgy érzi, „későn jöttünk”, a XX. században véget érni látszik valami terv, ígéret és képzelet. Fájlalja ezt, emiatt töpreng, hogy föllelje, mi adott, tehát mi adhat életet.

A Goethe számára oly kedves fa – írja – ma egy láger kapujában áll. A Soa „egyedi”, nem arányai-ban, hiszen „a sztálinizmus sokkal több embert ölt meg”, hanem azért, mert emberek egy csoportjáról – s benne gyermekekről – döntöttek úgy: bűnösek, mert vannak. A teremtés grammatikáit ebben a világnagy árnyékban vázolja fel Steiner. A grammatikát úgy határozza meg, mint az érzékelés, a reflexió és a tapasztalás tagolt szerkezetét, „az önmagával és másokkal kommunikáló tudat ideg-szerkezetét”. A tudatnak ebből a jövőt kereső szerkezetéből épül fel az, aminek alkotás, teremtés a neve. A nevet és változatait roppant erudícióval nyomon követve írja Steiner: „a filozófiai diskurzus a gondolat zenéje”.