Nekünk annyi – nem lesz növekedés

Ünneprontó leszek. Nem osztom Szalay-Berzeviczy Attila optimizmusát, aki szerint „Magyarországban benne van a gyors növekedés potenciálja” (Figyelő, 2008/24. szám). Ugyanakkor támogatom Bajnai Gordon felhívását, hogy a versenypárti Magyarország fogjon össze (Figyelő, 2008/25. szám), bár ezzel kapcsolatban is szkeptikus vagyok.

Elveszett két évtized

Ha pusztán a gazdaságot nézzük, akkor elképzelhető, hogy radikális váltással három-négy év alatt rendbe tehetőek a dolgok, és az ország néhány évre növekedési pályára állítható. Ám a hazai politikai elit megbocsáthatatlan bűne, hogy az elmúlt két évtizedben Európa, sőt, a világ egyik legversenyképtelenebb társadalmává silányította a miénket. Emiatt az ország hosszú távon vesztésre van ítélve, még akkor is, ha valamilyen csoda folytán épkézláb kormánya lenne. A probléma gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak, ezért a megoldás is sokkal fájdalmasabb és távolibb, mint azt gondolnánk.

“Ma a látható Magyarország posztkádári, előítéletes, vesztes. És mindez a politikai elit bűne.”

Halálosan unalmas már a „tehetséges nép vagyunk, hiszen mennyi Nobel-díjasunk van” típusú mantrázás, amikor a valóság az, hogy a társadalomban mélyen rögzültek a vesztes attitűdök, a Nobel-díjasainkat meg csak elűzni tudtuk, használni nem. Milyen ma Magyarország? Nem beszélünk nyelveket, mert tanuljon meg a külföldi magyarul, ha akar valamit tőlünk. Nincs elegendő megtakarításunk, mert a pénzügyi kultúránk csak addig terjed, amíg a Baumag 30 százalékos hozamot ígér. A gyerekeink sem írni, sem olvasni nem tudnak, mert analfabéta pedagógusok bámulnak a digitális táblákra az iskolákban. Az egyetemeink ontják a korlátolt, munkaképtelen fiatalokat, mert a külföldi ösztöndíj az hazaárulás. Az egészségügyben kamarába tömörülnek a korrupt orvosok, és a rendelőkben uszítják a betegeket a modernizáció ellen. Politikusok és levitézlett közgazdászok mormolják naponta, hogy nincs mozgástér az adóreformra, miközben már a szlovákok is többet keresnek nálunk. Nem nyúlunk a nyugdíjrendszerhez, mert a nyugdíjas zsebre szavaz, az unokák meg még nem voksolnak. Affirmatív akciózunk a romáinknak, hiszen az illik az EU-ban; elköltünk milliárdokat tanulmányokra, és a vége Győzike meg a Magyar Gárda. De ne legyünk már ilyen pesszimisták, vannak sikereink is: Kovi minden évben elhozza a pornó-Oscart.

Ez ma a látható Magyarország. Posztkádári, előítéletes, vesztes. És mindez a politikai elit bűne. Azé a politikai elité, amely egyetlen üzenetet sulykol a választók fejébe: az állam majd megvéd a versenytől! Ez az oka annak, hogy a magyar lakosság ellentmondásosan viszonyul az államhoz és a versenyhez. Segélyt, támogatást, megrendelést vár el az államtól, de nem akar adót fizetni. Kedveli a piaci versenyt, ha a Tescóban annak előnyeivel szembesül, de elutasítja akkor, ha neki kell megküzdenie a riválisokkal. Nagyobb gyámkodást vár el az államtól, közben úgy érzi, az állam túlzottan beavatkozik az életébe. A rendszerváltást követően majd húsz évvel a piaci verseny elfogadása még mindig nem szerves része a politikai kultúrának. A politikai elit meg igyekszik az állammal szembeni ellentmondásos választói elvárásoknak megfelelni ahelyett, hogy átformálná a választók gondolkodását. Ebből következően a magyar gazdaság egészséges pályára állítását több tényező is gátolja. Vegyük számba ezeket, a teljesség igénye nélkül.

Szemben a reformokkal

1. A politika intenzíven beavatkozik a gazdaságba. Mivel a politikát a paternalista választói igények kielégítése mozgatja, még hosszú ideig várható, hogy az állam sajátos eszközeivel, mint például az árkontroll, be fog avatkozni a piaci folyamatokba, illetve a magántulajdon-ellenes választói hangulatnak engedve olyan területeken is fenntart állami vagy félállami monopóliumokat, ahol amúgy a piacnak kellene teret engedni.

2. Általános ellenállás a reformokkal szemben. A Gyurcsány-reformok bukásából a politika azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországon az állami rendszerek átalakítása politikai öngyilkossággal ér fel. Az utóbbi években minden kutatás szerint nőtt az állami gyámkodás iránti igény a társadalomban – különösen a munkahelyteremtés, a szociális kiadások és az oktatás vonatkozásában. A paternalizmus erősödését nem csak a baloldali kormány osztogató és a költségvetést a csőd szélére sodró politikája erősítette, sikeresen mosta át szavazóinak agyát a nagyobbik ellenzéki párt is: a közvélemény-kutatásokban toronymagasan vezető Fidesz támogatói körében a legmagasabb azok aránya, akik az erősebb állami aktivizmust tartják kívánatosnak az öngondoskodással és a piaci megmérettetéssel szemben. Vagyis esetleges kormányra kerülése esetén a Fidesztől sem várható reform- és piacpárti politika, mivel az azonnali népszerűségvesztéssel járna, és Orbán Viktor 2000-ben éppen azért hajtott végre paternalista fordulatot, mert megrémült a közvélemény-kutatási adatoktól. Tehát búcsút mondhatunk az államháztartási, az egészségügyi, az oktatási vagy a nyugdíjreformnak, bárki is legyen kormányon. A március 9-i alkotmányellenes (ez személyes vélemény) és szégyenteljes (ez külföldi vélemény) népszavazást követően pedig nem csak a Fideszen, de az MSZP-n belül is felerősödtek a reformellenes tendenciák.

3. Marad a „húzd meg, ereszd meg” politika. A politika minden negyedik évben belevezeti az országot a „választási költekezési csapdába”. A költségvetési hiány az egekbe szökik a mindenkire kiterjedő szavazatvásárlással, és ami a nagyobb baj, ezzel párhuzamosan a választói elvárások is ehhez igazodnak: azt szeretem, aki többet ad. Tíz éve a tandíjmentességgel vették meg az egyetemistákat, 2002-ben 19 ezer forinttal fizették le a nyugdíjasokat, 2006-ban – utóbb visszavont – adócsökkentéssel vásárolták meg a középosztályt. Most kisebbségi kormány és konvergenciaprogram van. A jelenleg hatalmon lévőkben azonban erősödik az osztogatási ösztön – erre utal a kormányfő bársonyos reformígérete. És csak reménykedhetünk, hogy 2010-ben nem lesz megint 10 százalékos GDP-arányos deficit. A választók rendszerváltás óta épülő történelmi tapasztalata az egymást periodikusan váltó intenzív osztogatási és megszorító időszakokról korlátozza akármelyik magyar kormány mozgásterét és lehetőségét arra, hogy a populista-paternalista politika ördögi körét megszakítva kiiktassa a növekedést gátló hatásokat.

Demagógia és sovinizmus

4. Nem lesz adóreform. A politikai demagógia következménye, hogy a közvélemény nem támogatja az adórendszer radikális átformálását. Egy 2006-os vizsgálat adatai szerint 20 európai ország közül Bulgária és Ukrajna után Magyarországon értettek egyet a választók leginkább azzal az állítással, hogy „a kormányzatnak csökkentenie kéne a jövedelemkülönbségeket”. Az egyenlősítő politika iránti választói igény arra készteti a politikai elitet, hogy tartsa távol magát az adórendszer egyszerűsítésétől és progresszivitásának mérséklésétől. Következésképpen hazánk tartósan lemarad a régiós adóversenyben, a politika legjobb esetben is csak toldozza-foldozza az adórendszert pusztán azért, mert fél a radikális adócsökkentés politikai következményeitől.

5. Lesz nemzeti protekcionizmus és állampolgári sovinizmus. A versennyel kapcsolatos ambivalens vélekedések következtében az „átlag” magyar választó erős ellenérzésekkel figyeli a bevándorlókat, akik konkurenciát jelenthetnek számára a munkaerőpiacon. Egy 2002-es kutatás kimutatta: 22 európai ország közül nálunk a második legmagasabb azok aránya, akik szerint a bevándorlók elveszik az álláshelyeket a munkahelyen. A versenyellenesség így kéz a kézben jár a bevándorlókkal szembeni „állampolgári sovinizmussal”. A politika pedig rájátszik majd a „23 millió romántól” való félelmekre.

6. A siker bűn, az elit rejtőzködik. A magyar ember utálja a gazdagokat. A szociális irigység által táplált sztereotípia, hogy a nagy vagyont felhalmozó, sikeres emberek tehetségük, szorgalmuk mellett – vagy esetleg a helyett – becstelen módon (csalással, bűnözéssel, korrupcióval) tettek szert javaikra. Ezért a magyar elit inkább rejtőzködik. Aki meg látható, az hivalkodó bunkóságával méltán érdemli ki a megvetést. Vagyis a gazdasági elit elvesztette modellnyújtó, érték- és normateremtő, illetve társadalmi integrációs szerepét. Éppen emiatt vagyok szkeptikus Bajnai Gordon felhívásával kapcsolatban.

7. A „tisztességtelen verseny” mint népszokás. A sikerrel szembeni irigység annak ideológiai alátámasztása, hogy csak tisztességtelen eszközökkel lehet sikert elérni. Ez ad igazolást mindenki számára ahhoz, hogy a boldogulás útját maga is tisztességtelen eszközökkel keresse, és a versenyben a riválisokkal szemben az amorális eszközöket is alkalmazza. A politikai korrupció még inkább fokozza ezt, és mára odáig jutottunk, hogy még a politikától távol eső gazdasági szektorok is aljuktól a tetejükig korrupcióra épülnek. A későkádári simlizés túlélte a rendszerváltást, és össznemzeti játék maradt.

8. Kádár idején minden jobb volt. A poszt-szocialista államok közül Magyarországon a második legkedvezőbb az előző rendszerről alkotott vélemény, míg a demokratikus berendezkedést nálunk ítélik legrosszabbnak a választók. A kapitalizmus, a tőke, a verseny és a magántulajdon kritikája a napi politika eszköze. Ennek csak egy következménye lehet: a szélsőséges politikai mozgalmak megerősödése. Előbb csak kritizálnak, aztán Molotov-koktélokat dobálnak, aztán… Nem, ez nem a fasisztaveszély, amit egykori háromperhármas véleményformálók vizionálnak. Ez annál rosszabb, mert valós veszély.

Ma Magyarországon a tehetségtelenség és a középszer alkotja az új többséget. Ellenükben küzdenek a magányos, izolált sikeresek. Csöndben, titokban. Magyarországot a történelme folyamán sosem alulról modernizálták, hanem felülről. A mostani politikai elit azonban fél, hogy a modernizációellenes választók leszavazzák. Ezért gondolom azt, hogy hamarabb jut ki a foci válogatottunk az Eb-re, mint hogy tartós gazdasági növekedés legyen Magyarországon.