Huszonöt éves Magyarország rendszerváltás utáni történetének legsikeresebb politikai vállalkozása: a Fidesz.
A párt története igazából Orbán Viktor története, Orbán átalakulása pedig a párt metamorfózisa.
Nézzük először azt, honnan indult a formáció, pörgessük le a kötelező kronológiát, ejtsünk szót két megbonthatatlan férfibarátságról, végül vegyük sorra azokat a mezőket, ahol negyedszázad alatt a legnagyobbat fordult a világ (úgy száznyolcvan fokot) a fiatal demokraták élcsapatával.
Orbán Viktor vagyok
„Orbán Viktor vagyok. 1987 nyarán végeztem a jogi karon” – így mutatkozik be a jelzett politikus egy archív felvételről a Fidesz huszadik születésnapjára készült filmben. A kezdeteket egy későbbi snittben, már 2008-ban beszélve ekképpen foglalja össze a rá azóta is jellemző somolygással kísérve: „Lengyel László nyolcvanötben azt mondta, itt mindjárt összeomlás lesz. Ez reményt adott nekünk, hogy ha ugyan összeomlás nem is, de legalább valami változás hamarosan bekövetkezik. Ez az életérzés együtt vitt el bennünket ahhoz, hogy akkor csináljunk megint valamit közösen. És akkor ugye jöttek mindenféle emberek a Bayer Zsolttól kezdve a Rockenbauerig. Senki sem akart mártír lenni, de úgy érezte, van egy lehetőség, ez egy reális lehetőség. Igaz, hogy falakba fogunk ütközni, de a falak egy részét lebontjuk, a másik részét meg kijjebb fogjuk tolni. Aztán majd megjön, amit Lengyel László mondott, és összeomlik az egész, és időben félreugrunk alóla, és az építőanyagból építünk valami újat.”
Harminchét ifjú „kőműves” 1988. március harmincadikán létre is hozta a budapesti Bibó István Szakkollégiumban a Fiatal Demokraták Szövetségét. Liberális, radikális és alternatív – ilyennek látták magukat; arcokat is társítottak az egyes jelzőkhöz, Fodor Gábor a liberális, Orbán Viktor a radikális, Deutsch Tamás az alternatív.
Orbán Viktor vagyok
Fotók: MTI archívum
A Fidesz megjelent a bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozáson, az 1988. október huszonharmadikai demonstráción, tüntetett a romániai falurombolás és a Tienanmen téri vérengzés ellen – és egyszer csak elkezdett látszódni. Menő volt ismerni a párt vezetőit, menő volt hozzájuk tartozni. Orbánék közéleti rock sztárokká váltak, s ez jól állt nekik.
Orbán Viktor, Kövér László és Fodor Gábor révén részt vettek a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon, majd 1990-ben bejutottak az első szabadon választott parlamentbe, és huszonkét fős frakciót alakíthattak. A nyitónapon egy-egy szem ajándéknarancsot tettek mind a háromszáznyolcvanhat képviselő padjára, a rendszerváltás tán legkedvesebb közéleti gesztusát produkálva ezzel.
A Fideszt 1992-ben – nem a legjobb ütemben – felvették a Liberális Internacionáléba, pedig Orbán ekkor már jobbra tolta a szekeret. A következő évben kiszorult a Fodor Gábor vezette liberális szárny – részben ennek, részben a székházbotránynak (eladták az államtól ingyen kapott ingatlanjukat) tudható be, hogy a párt az 1994-es választásokon kis híján kiesett a Parlamentből, mindössze 5,18 százalékot ért el.
1994 az “öregekkel” való végső szakítás éve is: az addig sok fideszes szemében nagy testvérnek számító SZDSZ összebútorozott az MSZP-vel, ezzel ellenséggé vált a narancsosok szemében.
Torgyántól Pozsgayig
Az új irányvonal 1995-től a réztáblán is megmutatkozott, ekkortól Fidesz – Magyar Polgári Párt a formáció hivatalos elnevezése. Szó se róla, bejött az újrapozícionálás: a Fidesz 1998-ban kormányra került, méghozzá az MDF-fel és a Torgyán-féle Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párttal koalícióban.
Orbán Viktor harmincöt évesen miniszterelnök lett. A ciklus az akkoriban egész pályás letámadás néven emlegetett új rendszerváltás alfa verziója volt, ami 2002-ben, ha hajszállal is, de elbukott a Medgyessy Pétert maga előtt toló MSZP és SZDSZ ellenében. (A Fidesz ekkor már két éve nem tagja a Liberális Internacionálénak, viszont bent ül az Európai Néppártban.)
A pártelnök polgári körök alapításával a Fideszen kívül épített magának a személyét befelé is óvó támogatottságot. Eközben a Parlamentben is „dolgozott”: miután az FKGP-t már az előző ciklusban felfalta, a 2002-vel kezdődő etapban az MDF-re kerített sort. Orbán szervezőmunkájának köszönhetően a Fórum képviselőinek zöme Lezsák Sándor vezetésével Lakitelek Munkacsoport néven kivált a Dávid Ibolya vezette anyapártjából, és Nemzeti Fórum néven a Fidesz frakciójához csatlakozott.
Egy 2003-as kongresszus gyakorlatilag minden párthatalmat az elnök kezébe összpontosított, s ismét frissítette a nevet, immár Fidesz – Magyar Polgári Szövetségre. A szervezet a népfrontosodás jegyében reformkommunista figurákkal, Pozsgay Imrével és Szűrös Mátyással erősített, sokak értetlenségét váltva ki ezzel.
Őszödtől a kétharmadig
2004 kemény év volt. A Magyarok Világszövetsége (és sokak szerint a román titkosszolgálat) kezdeményezésére az ország népszavazást tartott a kettős állampolgárságról és mellesleg a kórház-privatizációról. Orbán némi hezitálás után beszállt a kampányba, és igenekre buzdított. A referendum érdektelenség miatt eredménytelenül zárult, ám annyi előnnyel feltétlenül járt a Fidesz számára, hogy legfőbb riválisát, az MSZP-t belekergette a „hazaáruló” szerepbe.
A szocialisták – Gyurcsány Ferenccel – így is újráztak 2006-ban. Orbán a Kereszténydemokrata Néppárttal közös pártlistával futott neki a választásoknak és az újabb éppen hogy vereségnek.
2006 szeptembere Gyurcsány őszödi beszédéről és az azt követő utcai zavargásokról híresült el. Meg arról, hogy azóta gyakorlatilag Orbán irányítja a belpolitikai történéseket: az utolsó nagy csapást a 2008 tavaszára időzített, a vizitdíjról, a tandíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazással mérte a kormányra.
Gyurcsány 2009 márciusában adta fel, helyére Bajnai Gordon érkezett, akit ugyan támadgatott Orbán, de igazából nem bánta, hogy a válságkezelés első adag fekete levesét nem neki kell kikanalaznia.
Még ebben az évben a szavazatok 56,4 százalékát begyűjtve a Fidesz–KDNP nyerte az európai parlamenti választásokat, majd a 2010-es országgyűlési választáson alkotmányozó kétharmadot szerzett.
Megbonthatatlan férfibarátság
A Fidesz magva egy baráti társaság. Az idő persze meglazított, elnyűtt néhány köteléket. A Nagy Menetelés korai szakaszában, 1993-ban elvérzett fodoristákról már ejtettünk szót. De aki túlélte a liberalizmustalanítást, legrosszabb esetben is ideig-óráig hátrább sorolódott ebben a tesztoszteron vezérelte, macsó brigádban. Ehhez elég volt betartani két szabályt: jobbra tarts és tartsd a szádat.
A Fidesz-karrierek hektikusságáról ezzel együtt számos alapító hosszan mesélhetne – amennyiben épp le kívánná zárni politikusi pályáját. Jókat sztorizhatna megpróbáltatásairól a jelenleg Brüsszelből twittelő, korábban a miniszterséget és a poklot is megjáró Deutsch Tamás. Őrült sztorikat hallhatnánk az egykor a komplett Fidesz szervezetet mozgató, közel egy éven át ügyvezető pártelnökösködő, máskor a frakciót irányító, aztán parkoló pályát bejáró Áderről – amennyiben beszéltetőport kevernénk államelnökünk szekszárdi kadarkájába (Takler pincészet).
Ha jól számoljuk, két alapító van csupán, akit Orbán sohasem fürdetett meg a hóban: Kövér László és Simicska Lajos. Fogalmunk sincs, hogy a zsigeri barátság tartja össze őket, vagy a félelem attól, mekkorát árthatnának egymásnak, netán az a tudat, hogy falanx nélkül lehetetlen túlélni a folyamatos háborúzást.
Az bizonyos, hogy Kövért az első perctől a Fidesz tántoríthatatlan fundamentumaként emlegetik. Simicskát pedig a magyar gazdaság minden szegletében, a sztrádaépítéstől a vasútfelújításon és az élelmiszeriparon át a sajtóig jelen lévő élbizniszmeneként. Ő az a magyar üzletember, akinek a fideszes ideológia szerint előnyt kell élveznie a külföldi tőke ellenében.
Divatbaki 1989-ből
Kövér fönn ül a házelnöki pulpituson, Simicska még följebb, a cégeiben. Előbbi a bajuszától nem látszik, utóbbit sehol nem látni. Az egyikük lelkileg, a másikuk anyagilag támasztja meg Orbánt. Kinek végső célja alighanem tényleg az általa erős Magyarországként emlegetett státusz. A miniszterelnök Közép-Kelet-Európa vezető regionális hatalmát akarja fölépíteni, integrálni a határon túli magyarokat, a nemzeti oldal (értsd: Fidesz) alá rendelni minden létező erőforrást, s ehhez az állam, a gazdaság és a média élén hozzá lojális vezetőket kíván.
Az 1988 óta tartó úton két kommunikációs stratégát használt: egészen a 2002-es választási vereségig az azóta meghalt Wermer András szavára hallgatott, utóbb Habony Árpádot vette maga mellé – a Fidesz történetéhez e két férfi neve is hozzátartozik.
Csók nyugat, coki kelet? Vagy inkább fordítva?
A nagy átalakulások közepette nem mindig látni, hogy egyes alegység problémákban merre is az előre. Soroljunk pár ilyen ügyet.
Először is: jó lenne tudni, merre tartunk. Nyugatra vagy keletre?
Eleinte kétség sem fért hozzá, hogy a Fidesz a kommunisták helyett a Nyugatot választja. Emlékszünk a Tessék választani! plakátra a Honeckert szájon csókoló Brezsnyevvel. És emlékszünk arra is, hogy Nagy Imre újratemetésén egyedül Orbán vette a bátorságot követelni a szovjet csapatok kivonását Magyarországról. (Zárójelben azért jegyezzük meg: állítólag kevéssel az újratemetés előtt arról egyeztek meg az Ellenzéki Kerekasztal résztvevői, hogy tárgyalások útján érik el az idegenek távozását. Ahogy a Narancs minapi cikkében is olvashatjuk: Orbán elfogadta az ellenzéki megállapodást, majd felrúgta azt. „Számára 1989 forradalmi pillanata sem volt több, mint hatalomtechnikai kérdés” – ez a szerző konklúziója.)
Orbán még 2007-ben is azt állította, hogy „nem akarunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”. Ehhez képest pár hónapja Moszkvában tárgyalt (a részletek titkosak, a pletykák számosak), Szijjártó Péter pedig a minap kitüntette a Gazprom elnökét. Lázár János az új barátságról azt nyilatkozta a hvg.hu-nak: „Reálpolitika. Meggyőződésem, hogy keletről soha nem jött szabadság, gáz viszont igen.”
Ami pedig a nyugatot illeti: az EU-n belül – a szélsőjobbot leszámítva – ma Orbán Brüsszel és az IMF legnagyobb kritikusa, egyúttal a közösség legtöbbet kritizált miniszterelnöke is. A huszonöt évvel ezelőtti határozott nyugatpártiság helyett ma már a „jelen helyzetben több előnnyel jár bent maradni az EU-ban, mintha kilépnénk” gondolatot járja körül mindannyiszor, ha a parlamentben a jobbikosok napirend előtt falhoz állítják őt ebben a kérdésben.
Fideszes politikusoknak még a hivatalos megszólalásait hallgatva is át-átszüremlik, hogy “ebben a kérdésben mi se nagyon tudjuk, mi a pálya”.
„Ön szerint ez még az az Orbán, aki modernizálni, nyugatosítani szeretne? Vagy inkább az, aki föladja a nagy tervet, s felismerve, hogy ez itt Horthy és Kádár országa, ahol fehér ló kell, árvalányhaj és krumplileves, politikusként ennek áll az élére?” – ezt L. Simon László akkor még kultuszállamtitkártól kérdeztük idén januárban. A válasz: „Az a tapasztalatom, hogy a miniszterelnök úr teljességgel elkötelezett a demokratikus intézményrendszer működtetése mellett. Sokan bombáznak bennünket a narancsdiktatúra vádjával. Tévednek. Orbán Viktor legfontosabb célja a gazdasági stabilitás megszerzése és a szuverenitás kiharcolása, de országképe elválaszthatatlan a nyugattól. Nem azt tapasztalom, hogy fehér lovas, krumplistésztás országot akarna.”
Hasonló kérdésre az L. Simonnál lojálisabb, EP-képviselősködő Deutsch Tamás ezt válaszolta nekünk: „A Fidesz nyugatos politikai szervezetként jött létre, s ma is az. Mi intellektuális és erkölcsi okból is a nyugati civilizáció hívei vagyunk. De ettől még beszélni lehet, sőt beszélni kell az aktuális problémákról.”
Csuhások, keblemre!
Másodszor: mihez kezdjen az állam az egyházakkal?
„Csuhások, imára!” A legenda az 1990-es évek eleji liberális Orbánhoz köti ezt a mondatot. Képviselői visszaemlékezésben mások mellett bizonyos Ilkei Csaba utal arra, hogy „Amikor szemben a Kereszténydemokrata Néppárt valamelyik képviselője kezdett beszélni, Viktor refrénszerűen megszólalt: »Térdre, imához!«, s néha ki is ment. Néhány ifjú demokrata ilyenkor kötelezően vigyorgott.”
A már jelzett jobbrafordulással persze elmaradtak az antiklerikális kiszólások. Orbán egyre több gesztust tett az egyházaknak, különösen a katolikusoknak, emlékezetes, hogy családostul, szamócástul kereste fel János Pál pápát, köz- és EU-s forrásból száz számra újítódtak fel templomok, kolostorok, egyházi intézmények. A minap pedig kiderült, az állam a reformátusok kezdeményezésére átvállalja az egyházak sokmilliárdos devizaadóságát.
Nagy Imre újratemetésén
Cserébe Orbán végképp magához láncolta az egyházakat (kötelék, mely mindkét fél számára öröm), s választási kampányok idején plebánosi és lelkészi ajkakról egyként szól a „szavazz a Fideszre”. Nem éppen szekularizációs minta, de hát kit érdekel? (A liberálisokat.)
A vallás, még inkább az egyházak orbáni világképbe illesztésével az eredetileg református Orbán a hit legerősebb magyarországi alakulata, a katolikus egyház felé fordult. Feleségével, Lévai Anikóval még Iványi Gábor metodista lelkész adta össze 1986-ban, utóbb ő keresztelte a házaspár első két gyerekét, az 1989-ben született Ráhelt, majd Gáspárt is. Utóbb a csecsemő Sárát, Rózát és Flórát már a katolikus egyház fogadta soraiba.
“1998-ban, amikor Orbán Viktor miniszterelnök lett, megkeresett felesége, Lévai Anikó, és a gyerekek keresztlevelét kérte, mivel másik felekezetbe szerették volna átíratni a gyermekeket, ami teljesen természetes” – Iványi Gábor emlékezett így a történtekre.
Vasfűrész
Harmadszor: milyen demokráciát akarunk?
Orbán demokrácia felfogása is alaposan átalakult az elmúlt negyedszázadban. Az Ellenzéki Kerekasztal tagjaként ő is a „fékek és ellensúlyok rendszerével” (kétharmados törvények, Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék satöbbi) kívánta akadályozni, hogy bármely kormány felrúgja a közös szabályokat. A kétharmad birtokában viszont új alkotmányt írt, leengedte a fékolajat, lefűrészelte a számára immár ballasztot jelentő ellensúlyokat. Mondván: egyrészt itt az ideje a tényleges rendszerváltásnak, másrészt a világ nyakán ülő válságban csak tetterős, döntésképes kabinetek vezethetik győzelemre népüket.
De miben is?
Orbán új világrendet vizionál. Azt mondja: a mostani „átmeneti” időszakban kell pozíciót foglalni a válság utáni időkre, hogy a nyertesek közé tartozzunk, ha újra kél a Nap. 2012 őszétől erről beszélt, bárhol is járt: sportklubban, a biztosítók szövetségénél, gyáravatáson, húsüzemben, EU-csúcson és a Kossuthon.
Vátesz vagy fantaszta?
Pionyír vagy lúzer
Zárjuk dolgozatunkat 2013 és 2014 legfőbb politikai töltényével, a Fidesz szimbólumaként is értelmezhető rezsicsökkentéssel: nép párti döntés, tetszik a választóknak, multi- és nyugatellenes, első ránézésre jól járnak vele az „emberek”, de a szaldó kétséges.
Miként azt is kétséges, mi lesz a rezsicsökkentés mellett a bankadót, a különadókat és az einstandolásokat is magába foglaló szabadságharc vége. Pionyírok vagyunk vagy lúzerek?
A héten interjúvolt szociológus, Csepeli György szerint skanzen épül Magyarországon, Horthy mintájára. Orbán álma „szigorú, autoriter világ, ami csöpög a hittantól, de kifele, Washingtonban, Berlinben, Brüsszelben a konzervatív haveroknak eladható, hogy tulajdonképpen jó kis konzervatív-liberális rendszer”. A jövő középosztálya, a képzett, tehetséges fiatalok mindenesetre elhúznak: Londonban ma többen magyar él, mint Pécsett.
Dől a fal
Hogy is mondja a miniszterelnök abban a filmben?
Senki sem akart mártír lenni
„És akkor ugye jöttek mindenféle emberek a Bayer Zsolttól kezdve a Rockenbauerig. Senki sem akart mártír lenni, de úgy érezte, van egy lehetőség, ez egy reális lehetőség, igaz, hogy falakba fogunk ütközni, de a falak egy részét lebontjuk, a másik részét meg kijjebb fogjuk tolni. Aztán majd… összeomlik az egész, és időben félreugrunk alóla, és az építőanyagból építünk valami újat.”
Ha jól érzékeljük, a faldőléses szakaszban vagyunk.
Negyed százada született a Fidesz. Narancsos trüffeltorta, huszonöt gyertya. Nagy levegő. Fújhatjuk.
