A németbarát jelzőhöz nem kapcsolódik ilyen negatív csengésű fokozás. A franciák esetében pedig azt mondjuk, hogy frankofon. Sosem felejtem, amikor Medgyessy Péter Chirac elnöknél járt 2002-ben, kísérő miniszterként engem vitt magával, nyilván azért, mert a franciáknál van némi hagyománya, hogy író-értelmiségi legyen a kulturális miniszter. És amikor a jó hangulatú tárgyalás végén a remek franciaságú magyar miniszterelnök bejelentette (habnak szánta a tárgyalási tortán), hogy a hagyományosan német orientációjú Magyarország csatlakozni kíván a frankofon államok családjához, e nagy ország nagyhatalmú elnöke szinte gyerekes örömkitöréssel vette tudomásul ezt az inkább deklaratív, valójában nem sokra kötelező kijelentést. (Igen, magam sem tudtam azelőtt, hogy létezik egy hivatalosan is frankofon országok köre.) Itthon természetesen szinte semmi sajtója nem volt e hírnek.
Apám, pedig régi vágású (a szó nem a mai, lejáratott, hanem klasszikus értelmében) konzervatív ember volt, az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte, utálta ezt az egyoldalú német beállítottságot, a nácikról nem is beszélve. Egyik nővére – Isten bocsássa meg nekem, de rémületes vénlány volt – szerelmesen rajongott Hitlerért. (Nem ismerős ez a vezérimádó, kézcsókos öregasszony-típus?) Franciska néni egyszer odáig merészkedett Hitler-dicsőítésében, hogy apám éktelen haragra lobbanva kitiltotta otthonunkból. Ugyanakkor másik nagynénémről, apám öccsének feleségéről, sokszor hallottam ironikus megjegyzéseit „anglomániája” miatt. Egyébként e nagynénémnek volt a fivére Békássy Ferenc, az egykötetes költő, akiről Babits Mihály tanulmányt írt, Cambridge-ben járt egyetemre, s aki az első világháború kitörésekor azonnal hazajött, önkéntesnek jelentkezett, és nyomban el is esett a keleti fronton. Cambridge-ben az egyetem falán a háború hősi halottjai között – pedig ő az ellenség halottja volt – ma is ott a neve a márvány emléktáblán. Elképzelhető ez máshol, mint Angliában? Ennyit az anglomániáról. Ezért lehet szeretni Angliát. És ezért a
fair play eleganciáért gyűlöli minden diktatúra. A nácik. A nyilasok. A szovjetek. Fair play és elegancia, nem csupán angol tweed zakóban, hanem lélekben is: nincs ennél dühítőbb a hatalomra éhes, akarnok népvezérek számára. Amikor nekik az anglomán szidalomszó, nekünk már életveszély.
Teremtőm, mennyi hordalék jut eszembe (Déry Tibor remek naplósorozatának címe volt: Napok hordaléka), ha beülök egy budapesti angol kocsmába; a John Bull Pub hálózatából leginkább a Maros utcait kedvelem. És akkor még mennyi mindenről nem beszéltem, például Londonban a híres Shakespeare-korabeli kocsmáról, ahol századokkal ezelőtt tűz volt, és a gerendák még ma is feketére pörkölődve árasztják az égett szagot. De tartják magukat. Itt láttam először 1964-ben, hogy angol barátom forró melegítő pálcát dug a korsó sörébe. Iszonyat!
Egyszóval ott ültünk német kiadómmal, barátokkal e John Bullban, ahol hétfőnként Vukán György zongorázik zseniálisan. Nem volt kétséges, hogy itt egy beefre esik a választásom, de én erőteljesen levesrajongó vagyok, nézzük hát a leveseket. A jó kínálatból feltűnt egy lazacos tormakrém leves. Jól hangzik, jöjjön. Ennél jobb választásom nem lehetett volna: végre egy olyan íz-konglomerátum, amit semmihez sem tudnék hasonlítani. Mivel volt a tormakrém leves megbolondítva? Konyakkal? Gyömbérrel? Fogalmam sincs. De olyan izgalmasan simult és feleselt egyszersmind a lazacdarabkákkal, hogy már csak ezért a levesért is vissza kell térni ide (meg Vukánért). Beefsteak, mediumra sütve. De itt is fölfedeztem valamit: káposztás cvekedlivel is lehet kapni. Ez már az angol-magyar barátság szüleménye. Így kell ezt. Ilyen kreatív módon barátkozni és kavarni. Alul jól odapirítva kértem a cvekedlit (csodák csodája: megcsinálták), hozzá jó sötét sört ittam, amit nagyon ritkán teszek (és nem melegítve!). Jó volt. S közben halkan szólt a jazz.
