Viszont akkor volt olyan szakasza mindegyik mérkőzésnek, amikor a világhírű spanyol gárdák játékosai üveges szemekkel rohangásztak fel s alá, edzőiken kezdett úrrá lenni a kétségbeesés, miközben a tomboló publikum által hajtott veszprémiek 5-6-7 gólos idegenbeli hátrányokat dolgoztak le – sajnos, csak ideiglenesen.
Acélosabb volt akkoriban az MKB, ez egyértelmű. Most viszont… Ez a legrosszabb. Az utolsó másodpercekben elbukni a továbbjutást. Igen, dicséretesen küzdöttek, ám a León elleni visszavágó hű tükre volt az egész idénynek. Megtört a varázs, ugyanis.
Ennek a gárdának korábban volt egyfajta varázsa. Minden rezdülésből érződött, hogy a csapat igazi csapat, kohézió van játékos és játékos, együttes és edző között – egy kis város kis közössége, amely a legnagyobb dolgokra is képes lehet, de persze bizonyos törvényszerűségek behatárolják a lehetőségeit, hiszen pénzügyileg nem kelhet birokra a spanyol és német óriásokkal, és ebből következőleg sportdiplomáciailag sem: ha nagyon égett a ház a gigászokkal vívott partikon, azért mindig érkezett néhány érdekes ítélet. (Amekkora üzletté vált ma már a Final Four, annak környékére már nemigen tévedhet egy veszprémi léptékű csapat – nagyon sok csillagnak kell együttállnia ahhoz, hogy ezt a vonalat átléphessék.)
Nagyobbik baj, hogy két bitang mély sóhajtás között most azt a kérdést tettük fel a Veszprém Arénában, a csatazaj elültével, hogy mikor látunk legközelebb itt BL-nyolcaddöntőt egyáltalán? Ez durván hangzik, ám egyre több jel mutat arra, valami véget érőben van a királynék városában.
Ez a csapat már nem az a csapat, ez egyértelmű. Luzsnyikov és Lapcsevics azért masszívabban zárt a védelem közepén, Eklemovics rafinériái Mocsai Lajos szerint is hiányoznak – Császár jó, de ilyen tempójú meccseket nem lehet egy klasszikus irányítóval végigvinni –, és hát akárhogy is nézzük, Dejan Perics nélkül semmi sem ugyanaz. Igenis hiányzik a kapuból, a helyére hozott Allilovic ugyanis ősszel remekelt, az Európa-bajnokság óta viszont semmi extrát nem mutat – de még ennél is jobban hiányzik a „vén szerb” mint csapatkapitány. Esztendeje is tudható volt, akadozik a financiális gépezet, csúszogatnak a fizetések, de Pericsnél egyszerűen nem fordulhatott elő, hogy szétszalad a ménes.
Most úgy fest, hogy az anyagi gondok szétmállasztják a közösséget, nincs, aki csékáként rendet tartson az öltözőben. Függetlenül attól, hogy volt idény, amikor Vujin volt hosszan sérült, aztán Eklemovics, a kézilabda szentsége nem sérült, az soha, egyetlen pillanatra sem szorult a háttérbe. (Tény, a gárdát félelmetes egységbe kovácsolta az a szörnyű, véres éjszaka, amikor elvesztettük Marian Cozmát – még a következő évre is szolgált lelki kötőanyagként.) Most valahogy az az érzésem, gond van magával a közösséggel, az egységgel, a kézilabda iránti alázattal.
Korábban nem maradt ki öt-hat ziccer, amikor a hatos vonalról repül be az ember tisztán, labdástul. Ez nem edzői kérdés, nem képzettség kérdése – ez tisztán a koncentrációról szól, pontosabban arról, hogy az agyakban túl sok „egyéb” téma zúg (melyek leginkább nyilván a pénzekkel kapcsolatosak). Márpedig így egy León is sok, holott ez a csapat erős, ám nem említhető egy lapon a Barcával és a Madriddal, függetlenül attól, hogy elvben illeszkedik a spanyol átokról festett kép kontúrjaihoz.
S hogy mi lesz ezután? Először is nagyon őszintén reméljük, hogy a León elleni mélyütés nem mossa el az olimpiai kvalifikációra készülő válogatott esélyeit – elvégre a keret a Veszprémre épül.
Közép- és hosszútávon viszont sejthető, hogy először is kell majd egy új főszponzor, mert az MKB nem áll túl jól, ráadásul a főnöki székből fel kellett állnia a csapat nagy barátjának, Erdei Tamásnak. Hírlik, egy német multinak tetszene az ötlet, de sok más támogatóval együtt lennének feltételei, melyek közül az egyik – bármennyire is rossz ezt leírni – egy régi sláger módosított refrénje: „Ó, csak a Hajnal menne már…” A veszprémi ügyvezető felépített egy európai hírű klubot, ám most kicsúszni látszik a kezéből a gyeplő – nem véletlen, hogy alighanem a világon egyedülálló módon egy sportági szövetségen belül bizottságot alakítottak azért, hogy tanácsot adjanak egy klubnak, segítsenek az átvilágításában.
A vállalati szférában hasonló munkát végző Borsos Attila pedig máris elengedte az első jelzőrakétát, mondván, a 21. századi elitkézilabda szintjéhez egy gazdasági társaság kell már, az egyesületi forma idejétmúlt. Mintha valaki azt mondaná: uraim, becsülendő, hogy lejárnak a sarokra a bedobós telefonhoz, de azért önökhöz illene már néhány mobilteló használata is…
A szövetségben és még igen sok helyen most abban reménykednek, hogy nem túl késő. Bár hallani, akár hét játékos is távozhat – Vujin kieli szerződése nyílt titok, sajnos Iváncsikék és Fazekas dániai lehetőségeiről is elejtődtek megjegyzések –, azért bízzunk benne, visszafordíható még a folyamat. A pénzügyi is, meg a játékosok kiáramlása is.
Vasárnap, amikor még volt remény, a tábor azt kiabálta: „gyerünk gyerekek, egy ország veletek!” Nem várost mondtak, országot. Igazuk volt – a Veszprém az ország csapata.
Jobban kellett volna rá vigyázni.
