Milyen a jó állam: kicsi és önkorlátozó, vagy nagy és beavatkozó? A rendszerváltást követő évtizedekben ez a dichotómia határozta meg a jó kormányzásról szóló vitákat. Sokan a korszellemnek megfelelően a kilencvenes évek elejétől az állami szerepvállalás visszaszorításától, a közkiadások és a bürokrácia lefaragásától várták jólétünk növekedését és a nyugat-európai „mintaországokhoz” való felzárkózást. Ezzel szemben mások nagyobb szerepet szántak volna az államnak a piaci folyamatok szigorú keretek közé szorításában és a rendszerváltás káros társadalmi kísérőjelenségeinek ellensúlyozásában. Ez a szembenállás lényegében kijelölte a pozíciókat a legfontosabb szakpolitikai vitákban, legyen szó gazdaságpolitikáról, az oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer átalakításáról, vagy akár az önkormányzati rendszer reformjáról.
Az, hogy a GDP hány százaléka folyik keresztül a központi költségvetésen, vagy hogy az állam a társadalmi szükségletek milyen széles köréért vállal felelősséget, valójában semmit nem mond el a kormányzati munka minőségéről. Ez sokkal inkább a választók mindenkori többségének értékválasztását, esetleg az adott politikai közösség hagyományos államfelfogását tükrözi.
Az aktív államot ideálisnak tartó baloldalinak persze ugyanúgy meglehet a maga preferenciája, mint az önkorlátozó, kicsi államban hivő gazdasági jobboldalinak. Ez az ideológiai választás azonban önmagában nem sorsdöntő: a leggazdagabb, legboldogabb, legélhetőbb államok között egyaránt találunk nagy és kicsi államokat, és ugyanez mondható el a legfejletlenebb, legkevésbé sikeres országokról. Dánia és Görögország, Svájc és Guatemala között nem a méretük a fő különbség. De akkor mi?
Nem a méret a lényeg
Amikor mi itthon még épp csak elkezdtük ölni egymást az állami szerepvállalás helyes mértékén, a világban már jó ideje egészen más foglalkoztatta a közpolitikáról gondolkodó társadalomtudósokat és döntéshozókat: az állami kapacitások problémája.
Az állami kapacitás legegyszerűbb meghatározása: a közösségi erőforrásokat mozgósítani hivatott állam eszközei és képességei arra, hogy elérje a kitűzött céljait. Azaz először is az anyagi erőforrásai, mindenekelőtt az adó- és járulékbevételei, valamint az állami vagyon. Másodszor az emberi erőforrásai, vagyis mindazon emberek összessége és képességeik minősége, akik a szakpolitikai célok elérésére bevethetők. Végül az információs erőforrásai, vagyis az, hogy az állam mennyi és milyen megbízhatóságú adat feldolgozásával képes megalapozni a társadalomról szóló ismereteit, illetve javítani a döntéshozatal és a végrehajtás hatékonyságát.
Nem véletlen, hogy az empirikus kutatások alapján a nagyobb állami kapacitás szorosan összefügg a gazdasági sikerességgel és a jóléttel, de még a koronavírus-járványhoz hasonló válsághelyzetek kezelésének eredményességével is. A polgárok biztonságának garantálásához, a gazdaságban rejlő erők kiteljesedéséhez, sőt még a piac kiegyensúlyozott működéséhez is hatékony államra van szükség, amely egyrészt megfelelő jogi és intézményi keretet tud működtetni a gazdaság zavartalan működéséhez, másrészt jó minőségű közszolgáltatásokkal és szabályozási környezettel segíti a gazdasági szereplők tevékenységét.
De ha igaz, hogy nem a méret, hanem az állami „izomzat” számít –
