A 2026-os mediális adottságok, a politikai kommunikáció nemzetközi és magyarországi legfrissebb nagy fordulatai óta nem igazán lehet a tartalmat elválasztani a tartalom reprezentációjától. Pedig evidens: attól, hogy egy regényíró csodálatos nyelvi eszközökkel képes beszélni érzésekről, még korántsem biztos, hogy saját érzelemvilágában praktikusan jobban eligazodik, mint bárki más, akinek nincs ilyen tehetsége. Ha megnézzük Magyar Péter kommunikációját, teljesen világosan látszik, hogy a reprezentáció maga a politikai tartalom, a kulturális térben április előtt pedig identitássá merevedett az ellenzékiség, a konkrét politikai kérdések szükségszerűen egy életérzésben oldódtak fel.
Népszerű tévedés, hogy ellenzékinek lenni erkölcsi értelemben felsőbbrendűbb létforma, mint az aktuális hatalmat támogatni. Sőt, az értelmiség egy jelentős csoportja sokszor eleve úgy gondolkodik magáról, hogy ellenzékinek lenni kötelesség. Az identitások piacán az ellenzékiség mindig értékesebb lesz, mindig több lesz a fedezete:
Ezek a kategóriák tehát nélkülözik természetesen a politika tartalmi értelmezését, és a politikai verseny logikája (és a képviseleti logika) alapvetően is az identitáskonstrukciók piacára tolja a közbeszédet és a véleménynyilvánosságot. Azaz, a véleményem nem (kizárólagosan) arról szól, amiről beszélek, hanem rólam: rituális közösségi önépítés, önmitológiagyártás. Ki nem hallott már egy asztaltársaságban olyan mondatot:
én már a Millás tüntetések idején is ott voltam!
Vagy olyat:
2010-ben még Orbán Viktorra szavaztam, de megbántam.
