2017 februárja van, Fekete-Győr András betolja a Fővárosi Választási Irodára kiskocsin a sok lila dobozt, körülötte rengeteg újságíró a mainál tíz évvel fiatalabb kiadásban. 266 151 aláírás. A politikai teljesítménynek térbeli kiterjedése van.
Nyilván nem így volt, de visszamenőlegesen olyan érzésem van, mintha minden héten ő szerepelt volna a Magyar Narancs címlapján. Abban a zöld kabátban.
Többféle mítosz és közhely kering a pesti utcán: az egyik, hogy a fiatal, szép emberek okosabbak, mint az öreg, csúnya emberek. A másik, hogy az új reménység fizimiskája valamelyest hasonlít a ’90-es Orbánéra, körülbelül annyira, ahogy fiatal, sötéthajú, szakállas férfiak hasonlítanak egymásra. Emlegetik a pesti utcán a beszédet is Nagy Imre újratemetéséről. Megy a licit: ki látta már akkor, hogy Orbán veszélyes figura, ki látja most FGYA-n, hogy Orbán lehet belőle is? Vagy pont, hogy ez a hasonlóság mutatja meg, hogy a fiatalok új vezére olyan nagy formátumú politikus lehet, mint Orbán?
Zárójel a zárójelek között: sosem értettem ezt, hogy mi látszódhatott akkor Orbánon, amikor azt a beszédet mondta. Vannak egyszerűen szép dolgok a magyar történelemben, esztétikai értelemben is szépek. Az egy olyan pillanat volt – bármi történt is azután.
