Hajlamos vagyok, vagy legalábbis egy idő után ráneveltem magam arra, hogy a politikát eredményalapon szemléljen. Jobb az oktatás vagy rosszabb, nagyobbak a társadalmi különbségek vagy kisebbek, lehet-e teljes, boldog életet élni az országban, vagy nem lehet, inkább lehet, vagy inkább nem lehet. Ezek a lényeges dolgok, erről szólnak a mindennapjaink. Sokkal kevésbé arról, hogy mit gondolunk egyes politikusok viselkedéséről, milyen moralitástérképeket rajzolunk fel a vélt / valós személyiségükkel kapcsolatban. Ezek az esetek többségében lényegtelen értelmiségi beszélgetések, melyek arra jók, hogy mindenki kijelölje a saját térfelét, performálja a saját erkölcsi pozícióját, hogy a tükörbe nézve este még lefekvés előtt azt mondhassa: jaj de jó, hogy tükörbe tudok nézni! A zsűrizés, bármily szellemes, többször szól a zsűriről, mint magáról a versenyről.
A mondataimmal magamról beszélek, arról: nekem mi fér bele, és ez mit mond el rólam. A saját erkölcsi mércéimről. Akik egyetértenek velem: a körön belül vannak, akik nem, azok nem.
A cím és a bevezető után, aki ezt olvassa, nyilván összerakhatja, hogy éppen kireflektálni igyekeztem magam a számomra kellemetlennek minősített beszédhelyzetből, amibe (most nagy dérrel-dúrral bejelentem, hogy) belelépek. Erkölcsi alapon fogom bírálni a miniszterelnököt, egy olyan ügyben, amiről azt gondolom, nem színtisztán moralitáskérdés, hanem a kormányzati teljesítmény része, a fent említett ügyekhez (oktatás, társadalmi mobilitás, egyebek) hasonlóan.
Miközben, persze, hát, hogy jövök én ahhoz.
