Képzeljünk el egy jelenetet, amely az elmúlt fél évszázadban ezerszer lejátszódott Európában, nálunk is. Egy állami társulat autóbusza begördül egy kisváros vagy nagyközség művelődési háza elé. Este a helyi közönség – tanárok, hivatalnokok, néhány odaterelt iskolás osztály – megnézi az előadást, amelyet fővárosi színpadra terveztek, és amely kis színpadon, szűkös díszlettel, fáradt társulattal megy le. Aztán a busz elmegy, és a művelődési házban másnap ugyanaz az élet folyik, mint azelőtt. Közben ugyanebben a faluban él egy másik zenei élet is, amelyet a kultúrpolitika nem lát, vagy ha lát, lenéz – a lakodalmak és a bálok zenéje. A jelenet két fele együtt a magyar kultúrpolitika legmélyebb, legritkábban kimondott kérdését teszi fel: kié a kultúra? Ki dönti el, mi számít annak – és mi történik azokkal, akiknek a kultúrája a döntésből kimarad?
Ez az írás egy sorozat záró darabja. Az első négy rész a működésről szólt: ki látja a pénzt, ki döntsön róla, mitől működik az intézmény, hogyan védhető a kultúra hosszú ideje a politika rövid ciklusaitól. Ez az utolsó a célról szól – arról, amiért az egész gépezetet egyáltalán működtetni érdemes. És itt kell a legóvatosabbnak lennem, mert ezen a terepen a jó szándék okozta a legtöbb kárt.
