Van egy jelenet, amelyet minden intézményvezető ismer, és amelyet én is sokszor átéltem. A miniszter ellátogat egy szakma éves nagyrendezvényére – amelyet jórészt állami pénzből rendeznek –, és mindent rendben talál. A színpad szép, a viselet ragyog, a nézőtér tele. Beszédek, zászlók, fotók. A szakma a legjobb arcát mutatja, a döntéshozó pedig látott egy működő területet. Csakhogy közben semmi lényeges nem derült ki.

Nem látszik, hogy a szervezet harminc ember munkáját öt emberrel végzi, hogy nincs utódlása annak az egyetlen embernek, akinél minden kapcsolat összefut, hogy fogy az utánpótlás, hogy a működési kapacitás kimerülőben van – vagyis semmi abból, amiből öt év múlva baj lesz.

Ez a sorozat negyedik része. Az első arról szólt, hogy senki nem látja egyben a kulturális közpénzköltéseket; a második arról, ki döntsön róla; a harmadik arról, miért nem újul meg egy intézmény egyetlen kinevezéstől. Ez a rész a kultúra idejéről szól, és a kérdése az, amit a fenti jelenet elrejt: hogyan védhető meg az, ami húsz év alatt épül, egy olyan viszonyban, amely négyévente számol el – és a felek évente kétszer találkoznak, az ünnepen és a beszámolón?

Kapcsolódó

Both Miklós: A széttagolt centralizáció – Ki vezette a magyar kultúrát? Egy sorozat első része arról, hogyan lesz jelszóból rendszer

A magyar kultúra irányítása újjáépítés előtt áll. De hogy kezdjünk neki? 1. rész.

Kapcsolódó

Both Miklós: Mind a négy, egyszerre – Milyen messze álljon az állam a kultúrától? Egy sorozat második része arról, hogyan lesz jelszóból rendszer

A magyar kultúra irányítása újjáépítés előtt áll. De hogy kezdjünk neki? A Hagyományok Háza vezetőjének kultúrpolitikai sorozata erre keresi a választ. 2. rész.

Kapcsolódó

Both Miklós: A vezér-illúzió – Miért nem újul meg egy intézmény egyetlen kinevezéstől? Egy sorozat harmadik része arról, hogyan lesz jelszóból rendszer

A magyar kultúra irányítása újjáépítés előtt áll. De hogy kezdjünk neki? A Hagyományok Háza vezetőjének kultúrpolitikai sorozata erre keresi a választ. 3. rész.