Egy ártatlan kávézás közben egy zavarba ejtő könnycsepp indult el különös útjára az izraeli katonanő szeméből.
Negyvenkét éves vagyok, és az egész felnőtt életem Bibi fogságában telt
– mondta.
Ez nem költői túlzás, hanem egy élet és egy ország politikai tragédiájának sűrítménye. Benjamin Netanjahu 1993 óta vezeti a Likudot, 1996 óta megkerülhetetlen szereplője az izraeli politikának. Voltak évek, amikor nem ő volt a miniszterelnök – az izraeli közélet akkor sem tudott szabadulni tőle. Mellette vagy ellene, de mindent hozzá képest kellett meghatározni.
A figyelemnap
A digitális figyelemgazdaságban a figyelem már nem pusztán előfeltétele a politikai sikernek, hanem maga is elsőrendű hatalmi erőforrás: aki tartósan képes meghatározni, mire figyelünk, az jelentős részben azt is meghatározza, mit tekintünk valóságosnak, fontosnak és politikailag lehetségesnek. Chris Hayes a The Sirens’ Call című könyvében az ilyen szereplőt figyelemnapnak – attentional sunnak – nevezi.
Itthonról nézve világos, hogy Orbán Viktor is figyelemnapként regnált. Április 12-én azonban leáldozott ez a nap: a mindent beborító, fájdalmasan vakító fény egyetlen éjszaka alatt eltűnt, az ország pedig elvesztette azt a viszonyítási pontot, amely addig mindent vagy megvilágított, vagy árnyékba borított – és ami tizenhat éven át megkerülhetetlennek, öröknek és a világ természetes rendjéhez tartozónak látszott.
Ha már a figyelemnél tartunk, joggal szisszenhet fel az olvasó: no, és mi a helyzet az abszolút filmszínházzal, ahová Magyar Péter becsücsültette a nemzetet? A médialogika felől nézve ő a tökéletes figyelemnap: alig van olyan hírciklus, amelyben ne ő állna a középpontban, a saját felületein megkerüli a szerkesztőségeket, a szerkesztőségek pedig utánamennek, az ellenfelei róla beszélnek, a szövetségesei hozzá képest pozicionálják magukat.
Érdemes azonban különválasztani a nyilvánosság figyelmi középpontjának elfoglalását az intézmények gyarmatosításától.
