A magyar sport és az üzleti élet kapcsolatáról az elmúlt években többnyire a politika prizmáján keresztül beszélt a nyilvánosság. Megtanultuk a tao betűszót; hozzászoktunk az úgynevezett irányított szponzorok jelenségéhez; és beépült a nyelvünkbe a közvetett állami támogatás kifejezés is. Mintha csak eleve elrendeltnek vettük volna, hogy a sportklubok és az üzleti világ közötti interakciókat az állam olajozza meg – következésképp mára odáig jutottunk, hogy a beszélt (sport)nyelvben a támogatás és a szponzoráció szinte egymás szinonimájaként váltakoznak.
Holott: támogató az, aki pénzt ad, mert fontosnak, értékesnek gondolja, amit a támogatott csinál, azaz nem vár érte cserébe mást, mint a tevékenység folytatását. A szponzor ezzel szemben azért fizet, mert ellenértéket remél cserébe: figyelmet, megjelenést, közönséget, tartalmat, reputációt, ügyfeleket. Amikor tehát arról beszélünk, hogyan lehetne „piacibb alapra” helyezni a magyar sportot, legelőször is a fogalmakat kell az eddigieknél tisztábban látnunk.
Éppen ezt a kérdést járta körül az Inscope Consulting szeptember 7-i sportszponzorációs meetupja. Pehl Bernadett, a cég ügyvezetője már a nyitányban arról beszélt: a magyar sportszervezeteknek „új típusú megállapodásokra kell átállniuk”, illetve fel kell készülniük az érték- és piaci alapú működésre.
Szponzorok az állami pénzesőben
Meghívott újságíróként a teremben ülve engem egy ennél valamivel kényelmetlenebb kérdés érdekelt:
megtanulta-e egyáltalán a magyar sport az elmúlt évtizedekben, hogy támogatást kérni és üzletet kötni két külön dolog?
