Amikor az első világháború olasz frontján az alig 20 éves Márton Áron hadnagy a saját és katonái életéért küzdött, még vélhetően senki sem gondolta volna, hogy a fiatal katonatisztben évtizedekkel később Erdély talán leghíresebb püspökét tisztelheti, aki kétségtelenül az erdélyi magyarság 20. századi történetének legfontosabb személyiségévé növi ki magát.
Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson, egy egyszerű, vallásos székely földműves család gyermekeként. Érdekes adalék, hogy anyai ágon unokatestvére volt Kurkó Gyárfásnak, a későbbi kommunista politikusnak. Bár pályafutásuk során mindketten az erdélyi magyarság boldogulását igyekeztek elősegíteni, ezt nagyon más úton képzelték el. A köztük lévő éles ideológiai különbségek ellenére sem szakadt meg köztük a kapcsolat, és évtizedekkel később együtt álltak bíróság elé is, majd együtt viselték el a hosszú börtönéveket. Márton Áron iskoláit Csíksomlyón és Csíkszeredában végezte, majd Gyulafehérváron fejezte be, ott is érettségizett 1915-ben. Ekkor már egy éve tombolt a világháború, az érettségit követően pedig azonnal meg is érkezett számára a behívó. Először az olasz frontra vezényelték a később híressé vált 82-es székely gyalogezred katonájaként, az Isonzó folyónál és a hírhedt Doberdói-fennsíkon harcolt. Visszaemlékezése szerint indulása előtt a székelyudvarhelyi állomáson édesanyja egy rózsafüzért nyomott a kezébe. Később úgy értékelte, hogy valószínűleg az mentette meg az életét.
Háborúból az egyházba
Az olasz fronton megsebesült, felépülését követően a nagyszebeni tisztiiskolába küldték. 1916 őszén katonáival az Erdélybe betört román csapatok ellen vezényelték. Október folyamán már a visszavonuló románok üldözéséhez asszisztált, részt vettek a Brassó környéki szász falvak és Háromszék visszafoglalásában. Az Ojtozi-szoros térségében, Sósmezőnél tanúsított bátorságáért ezüst vitézségi érmet kapott, egyben másodszor is megsebesült. Az elkövetkező egy évben jórészt az Ojtozi-szoros térségében harcolt. Katonái és tiszttársai kedvelték és tisztelték, szigorú, de emberséges parancsnoknak tartották. Egy későbbi visszaemlékező szerint:
A kicsi hadnagy századában jó volt lenni!
1918 nyarán ismét az olasz frontra vezényelték, itt szenvedte el harmadik sérülését. Az osztrák–magyar fegyverletételt követően csatlakozott az újonnan felálló Székely Hadosztályhoz, és annak katonájaként vett részt a románok elleni harcokban. Mikor a hadosztály letette a fegyvert, Márton Áront katonatársaival együtt internálták, és a brassói Fellegvárban tartották fogva. Hónapokkal később szabadon engedték, szülőfalujában ráragadt a „Fogoly úr” becenév. Hazatérve előbb vasesztergályosként próbált elhelyezkedni.
1920-ban, hosszú ideje érlelődő elhatározásból, jelentkezett a gyulafehérvári papi szemináriumba. A többi kispaphoz képest meglehetősen korosnak számított, gúnyolták is emiatt diáktársai, tanárai azonban előrelátóbbak voltak. A róla írt véleményezés szerint:
Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem. A legszebb reményekre jogosít… Sokat várhat tőle az egyházmegye.
1924-ben gróf Majláth Gusztáv Károly püspök Gyulafehérváron pappá szentelte. Papi szolgálatát Gyergyóditróban kezdte, Gyergyószentmiklóson folytatta, majd Marosvásárhelyen a Római Katolikus Gimnázium hittantanára lett. Lelki vezetőként aktív szervezőmunkát folytatott, lelkigyakorlatokat tartott és több konferenciát is levezényelt. Egy egykori résztvevő a következőképpen emlékezett meg személyéről: „Márton Áron marosvásárhelyi hittanár volt a főszervező és ő tartotta a megnyitót is, mély zengésű székely hangsúllyal.” 1930-ban Gyulafehérváron püspöki levéltárossá nevezték ki, majd püspöki titkár volt Majláth püspök mellett. Két évi gyulafehérvári szolgálat után Kolozsvárra küldték plébánosnak. Itt egyben az egyetemi ifjúság lelkipásztora is volt. Kolozsvári szolgálata alatt népnevelő szándékkal, György Lajos irodalomtörténésszel együtt megalapították az Erdélyi Iskola folyóiratot, a lap egészen 1944-ig megjelent.
Itt vagyunk otthon
Márton Áron népszerűsége az egyházon belül és azon kívül is folyamatosan nőtt. Mikor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspök 1938-ban váratlanul elhunyt, Márton Áront ajánlották a pozícióra. 1938 karácsonyán XI. Piusz pápa kinevezte püspökké, 1939. február 12-én pedig a romániai apostoli nuncius ünnepélyesen püspökké szentelte a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Márton Áron a legterheltebb időszakban vette át a püspöki teendőket, de egyben az ezt követő helytállása tette igazán ismertté a nevét is. Ő maga a következőket mondotta felszentelésekor: „Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igazságok, amelyeknek alapján minden igaz embernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, hófedte bércek a síksággal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek és hat-hét féle szertartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangéliumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy különféle ellentétek összhangba olvadjanak fel és a testvéri együttműködés útját egyengessék”. Jelszavának a „non recuso laborem”, azaz „nem vonakodom a munkától” mondatot választotta.
1940-ben, a második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdélyt Kolozsvárral együtt visszacsatolták Magyarországhoz. Gyulafehérvár Romániában maradt, és a püspök nem volt hajlandó elhagyni székhelyét, maga helyett Sándor Imrét küldve Kolozsvárra (Sándor Imre később, a pártállami időszakban még egyszer helyettesítette a bebörtönzött Márton Áront. Őt magát is letartóztatták, a börtönben halt meg.) A következőképpen próbált lelket önteni Romániában maradt híveibe:
Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a miénk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt, drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik.
Ugyanakkor nemcsak a román, hanem a magyar hatóságokkal szemben is fellépett, amikor azt indokoltnak látta. 1944. május 18-án, egy kolozsvári papszentelés alkalmával nyíltan felszólalt a zsidótörvények és a deportálások ellen, ez ügyben Sztójay Döme miniszterelnöknek és Jaross Andor belügyminiszternek is levelet írt. Ezekben meglehetősen nyersen, de annál őszintébben fogalmazott, például a következőt írta Jarossnak: „Annál nagyobb a megdöbbenésünk, hogy bár meggyőződéses katolikus embernek ismertük Önt, most az intézkedéseiben nemcsak hogy nem keresztény, hanem az emberiesség színvonalát sem éri el”. Két kolozsvári ismerőse ijedten kereste fel a püspököt lakosztályán, jelezve, hogy beszéde hatalmas felháborodást okozott, kénytelenek lesznek elhatárolódni tőle. A püspök erre állítólag csak ennyit mondott: „A szemetek világa!” A magyar hatóságok megfenyegették, hogy kitiltják Észak-Erdély és Magyarország területéről, erre azonban a hadihelyzet alakulása miatt már nem volt szükség.
Szembeszállt a kommunistákkal is
A második világháború és Erdély „újraegyesítése” után a püspök tevékenyen részt vett a társadalmi élet újraszervezésében. Ehhez kezdetben még a Román Kommunista Párt holdudvarába tartozó Magyar Népi Szövetséggel való korlátozott együttműködést is vállalta. Többször is egyeztetett unokatestvérével, Kurkó Gyárfással és a szervezet más, általa vállalhatóbbnak tartott tagjaival, annál is inkább, mert Kurkó is „népfronti alapon” képzelte el az MNSZ-t, mely a nem kommunista magyarok érdekeit is képviseli. Az MNSZ azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így Márton Áron is megszakította vele a kapcsolatot, ahogy papjainak is megtiltotta a szervezet munkájában való részvételt. A püspök egyre kellemetlenebb lett a hatóságoknak: a csíksomlyói búcsún elmondott 1946-os és 1949-es beszéde és bérmakörútjai valóságos „ellenzéki megmozdulások” voltak.
Márton Áron volt az egyetlen a romániai egyházak püspökei közül (a betiltott görögkatolikus egyházat leszámítva), aki nem volt hajlandó semmilyen kompromisszumra a román kommunista rendszerrel. Ezért 1949-ben letartóztatták, majd egy koncepciós eljárásban államellenes összeesküvés vádjával életfogytiglani börtönre ítélték. Hat évet töltött börtönben és kényszermunkán. A püspök karizmatikus személyiségére jellemző a következő eset. Börtönévei alatt megpróbáltak egy rendszerrel együttműködő „békepapi mozgalmat” megszervezni, Katolikus Akcióbizottság néven. Ehhez több száz katolikus pap csatlakozott, de jórészt kényszer és zsarolás hatására. Márton Áron kiszabadulását követően a mozgalom azonnal összeomlott. A kompromittálódott tagokat a püspök elmozdította, a mozgalom vezetője az egyházból kiközösítve halt meg.
1957-ben házi fogságra ítélték saját palotájában, amelyet csak tíz év múlva oldottak fel, de élete végéig megfigyelték. Bérmaútjai az erdélyi falvakba és városokba diadalmenetekké váltak, a püspök személye a rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumává vált. Megromlott egészségi állapota miatt 1980 áprilisában lemondott hivataláról. Még ugyanabban az évben, szeptember 29-én elhunyt. A gyulafehérvári székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra.
A cikk szerzője Kovács Szabolcs történész.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól:
