Ön érti, mi történik velünk? Ez már az apokalipszis előszobája, vagy csupán egy kiugróan forró időszak? Visszatérhetnek a közelmúlt nyarai, vagy eztán minden szezonban számíthatunk kétszer egy-két hét hősátorra negyven fokkal? Netán kúszik tovább fölfele a grafikon, és jövőre három sátor negyvenegy fokkal, aztán négy sátor negyvenkettővel, s tíz év múlva az egész nyár egy nagy sátor ötven fokkal az akkorra teljesen elsivatagosodott Alföldön?
A jelenlegi forróság egyértelmű tendencia, a klímaváltozás következménye, olyan extrém megnyilvánulás, amire még a közelmúltban is csak 2035 utánra számítottak a szakértők. Sajnos a mostanihoz hasonló nyarakra és egyre több időjárási szélsőségre kell felkészülnünk. Az viszont nem állítható, hogy innentől lineárisan, netán exponenciális nő a hőmérséklet, csak az, hogy egyre gyakoribbak lesznek az ilyen nyarak.
S aztán?
Egyesek szerint az a feladat, hogy mentsük meg a bolygót.
De valójában nem a bolygót kell megmentenünk, mert bizonyos élőlények képesek alkalmazkodni a szélsőséges körülményekhez, ahogy azt korábbi földtörténeti korszakokban láthattuk. Az ember nem tartozik közéjük.
Hőháztartásunk harminchét fokra van berendezkedve. Pár napot kibírunk negyven fok fölött, technikával kompenzálva sokkal többet, de ilyen létszámú emberiségnek ez nem fog menni. Visszaütött a kibocsátásunk fokozódása, a légkör megmérgezése. Tartok tőle, hogy a század végére bekövetkezik a globális összeomlás.
És akkor?
És akkor Mad Max. Felbomlanak a jelenlegi társadalmak, és roncstársadalmak élnek tovább. Törzsivé válik, ami nemzet volt. És megy majd az öldöklés a helyi erőforrásokért, rengeteg áldozattal. A nagyhatalmak már most rástartoltak a jövő erőforrásaira – víz, atomenergia, maradék szénhidrogén, s persze a félvezetők, melyek nélkül nincs elektrifikáció, nincsenek akkumulátorok. Érthetően mind a saját társadalmának továbbélését készíti elő. Számunkra extrán rossz hír, hogy ebben a versenyben a kis társadalmaknak nem osztanak lapot. Még csak most kezdődik a tánc, de már vészesen nő a populizmus, erősödnek a szélsőségek, csökken a demokrácia híveinek száma, egyre inkább XIX. századi logikák érvényesülnek, miszerint gyarmatosítsunk, aztán zsákmányoljuk ki a gyarmatokat, csak hogy nekünk jó legyen. Mindez azon szövetségi rendszerek kárára, melyeket a második világháború után pont a globális stabilitás érdekében épített ki a világ.
Visszafordíthatatlannak tartja az ökológiai katasztrófát?
Igen. De azért meg kéne próbálni. Évszázados projekt lenne helyrehozni, amit háromszáz év alatt elrontottunk. Csakhogy, bármennyire közhely is, a politika nem lát túl a négy éveken. Sokáig bíztam benne, hogy a társadalmak képesek mérsékelni a politika és persze a gazdaság szereplőinek önsorsrontását. Optimizmusomat táplálta a Covid okozta rövid válság, melyben elfogadták az emberek, hogy kevesebbet utazzunk, kevesebbet fogyasszunk, közös érdekből mindenki tartsa be a szabályokat. De alig múlt el a Covid, föllélegeztünk, hogy végre nem kell elviselnem a rohadt korlátozásokat, és carpe diem, visszaállt a régi rend. Most is felemelő volt látni, hogy a víz- és energiaválság egységesen önkorlátozásra bírta az embereket, de szemernyi kétségem sincs, hogy amint emelkedik a Duna vízszintje, és bekapcsolnak a letekert reaktorok, többet fogyasztunk majd, mint előtte. Folytassam? Megijedtünk az extrém melegtől, de ha a következő nyár „pechünkre” netán valamivel enyhébb lesz a mostaninál, azt végképp úgy értelmezik az emberek, hogy nincs itt semmi baj.
Én már beletörődtem, hogy az ember és az ember által alkotott gazdasági rendszer képtelen az önmérsékletre.
