Tényleg arra szavaztak volna a magyarok április 12-én, hogy visszavegyék a politikát mint ügyeik intézését? Arra szavaztak volna, hogy ismét ők dönthessenek az őket érintő kérdésekben? Április 12. – a demokratizációs igény eklatáns megnyilvánulása mellett – tényleg a politika újradefiniálásának kezdete, a politikai aktivitás és részvétel új korszakának nyitánya lenne? Hogy a választók és állampolgárok immár a maguk eszközeivel akarnának politikát csinálni, és ezeket az eszközöket folyamatosan bővíteni is szeretnék? Hogy ki akarnák venni a jövőből a maguk részét? Sőt, még arról is hajlandók lennének vitákat kezdeményezni, hogy mi a maguk része?
Jó lenne ezekre a kérdésekre igenekkel válaszolni. Könnyen tudnánk elvárásainkhoz és normatív gondolkodásunkhoz szakirodalmat és tudományos munkákat rendelni, melyeket aztán kiemelnénk történetiségükből, kontextusukból, sőt akár kritikai olvasatukból is, hogy segítsük az igenek megtámasztását. És szeretnénk a fenti kérdésekre adott igenek jegyében tanítani a középiskolákban és a felsőoktatásban is, valamint így kanonizálni a közéleti és tudományos emlékezetet.
A kanonizálás soha nem a jövőben veszi kezdetét. Az egyes eseményekre vonatkozó jelenbeli értelmezések módja és reprezentációs logikája már önmagukban is a kanonizálás részét képezik. A tudósok, publicisták és elemzők minden „objektív” szándékuk ellenére sem ártatlan szereplői ennek a folyamatnak. Nyelvük, fogalmaik és nézőpontjaik egyaránt tükröznek egy elváráshorizontot, egy értelmezési keretet és egy történetet.
Demokratikus, normatív öntudatunknak nagyon jót tenne, ha a nyitó bekezdés kérdéseire határozott igennel tudnánk válaszolni. E sorok írójából azonban e téren hiányzik ez a magabiztosság. Ezért az alábbi gondolatkísérlet inkább fejvakarás, mint állítás: feltételezés.
Ez a feltételezés pedig az, hogy a magyarok április 12-én nem a politikai (re)aktivitás tartós igényétől hajtva szavaztak az Orbán-rezsim leváltására, hanem azért, hogy visszanyerjék a depolitizáltságukat. Azaz éppen ellentétes motiváció vezette őket, mint amit a „választási forradalom” narratívája normatív értelemben a jövőre nézve feltételezne.
