Nem tudom, hogy futballokos nemzet vagyunk-e. A szót megkerestem az Arcanumon – Orbán előtt egyszer használták a sajtóban, egy vajdasági lapban, a harmincas években. (Futballbölcs, ez többször is előfordult, de csak főnévként.)
A futballokost 2010-ben, amikor először elhangzott, lehetett volna akár úgy is érteni, hogy
de a kontextus nem erre utalt. Vagy akár azokkal a játékosokkal kapcsolatban is használható lenne, akik a pályán igazi spílerek, a való életben pedig nem az intellektusokkal tűnnek ki. Messi is futballokos.
A magyar nép inkább futballbabonás. Nem tudom, hogy babonásabb-e, mint egyéb nemzetek, de nagyon valószínű, hogy más országokban nem fordulhatna elő a közvetítésekben annyi hiedelemre, annyi hajánál fogva előrángatott összefüggésre épített jóslat, obskúrus statisztikákból összeügyeskedett tévhit, mint Hajdú B. István üres időt kitöltő szövegeiben.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Valószínűleg azért is kaphat itt ekkora teret és időt a babonaság, mert a magyar nép fogékony rá, és a főkommentátortól ugyanúgy fogadja a népies bölcsességeket, mint fogadta nemrég még a főpolitikustól.
Persze az is lehet, hogy jobban vágyunk valami titokzatosra, varázslatosra, mint mások – esetleg azok, akik játszanak is a világbajnokságokon. Gyerekes ez a vágy – és tényleg inkább futballgyerekesnek lehet nevezni a magyar nemzetet.
Várunk, hogy mindig mi győzzünk, hogy mindig győzzön az igazság, de győzzenek azért a gyengébbek is, vagy inkább azok győzzenek, akiknél a nagyobb hősök játszanak, mondjuk Messi.
Futballokosnak egyáltalán nem érzem magam, főleg, mióta Mészáros Ábel elemzéseit olvasom, futballbabonás sohasem voltam, viszont futballgyerekké képes vagyok bármikor visszaváltozni.
