Az Orbán-rezsim megbukott. Április 12-én eufórikus hangulatba került emberek tízezreivel találkozhattunk a főváros utcáin, azonban a felszabadulás érzésén túl a morális cezúrának: az előző rendszer haszonélvezői és kiszolgálói elszámoltatásának az igényét is megfogalmazta a NER béklyóitól megszabadult magyar elit.
Stumpf András egészen odáig ment, hogy „nemcsak az állampárti vezetőknek kell viselniük a felelősséget, hanem kitartott propagandistáiknak” is, ha pedig „valami félreértelmezett nagyvonalúság oltárán feláldozzuk az igazságot, akkor a vasárnap estének semmi értelme nem volt”. Erre kontrázott rá Gábor György imperatívusza: a rendszer történetének nyilvános feltárásával akadályozzuk meg a Fidesz-kiszolgálók önfelmentő mítoszainak uralkodóvá válását! Az utólagos erkölcsi átpozicionálásnak mindenekelőtt az elmúlt évtizedek hazai közéletéből fájóan hiányzó elszámoltatás vethet gátat. Amennyiben ez nem történik meg, „akkor hiteltelenné válik az intézményes magyar demokrácia, mert az intézményeket megelőzi a morális alapokon nyugvó rend képzete” – lám, újfent aktuális a nómenklatúra burzsoázia hatalomátmentésén felháborodó Lánczi András kiáltványa.
Annak idején arra hivatkoztak az átmenet pártállami nyertesei, hogy a(z elviekben teljesen eltérő) szocialista és kapitalista rendszerben egyaránt szükség lesz az uralkodó elit tudására. Látva a NER-es cégek korrupt, versenyképtelen ténykedését, náluk aligha fog működni a szocialista elit által kijátszott szakértői retorika. Nem véletlen, hogy a Fidesz ellenében a Magyar-kormány élesztette fel, ezúttal nemzeti köntösében, a technokrata frazeológiát.
A rendszerváltás szimbólumai
Az önigazoló narratívák a szakmai hozzáértés látszata nélkül is hatékonyan működhetnek, vegyük példaként a Kádár-rendszer főbűnét és tabuját: 1956-ot. A Cölöpök című memoárjában így ír a korábbiakban a saját reformista harcait heroikusnak lefestő Horn Gyula: „a Nagy Imre által megfogalmazott nézetek reformkommunista jellegűek, a szocializmus korszerűsítését feszegették”.
– na, pont az ilyen mítoszoktól óv Gábor György cikke.
Hiába szolgálták ki mindketten a létező szocializmust: az elnyomókkal szemben a saját egzisztenciáját kockáztató Nagy Imrének nem egyenértékű az erkölcsi tartása a Kádár-rendszert végig legitimáló párton belüli reformerekkel: így a Magyar Péterhez hasonlóan az egykor polgári oldalról Orbán Viktor uralma idején kiugrók se azonosak a bukás után öntudatra ébredő „belső ellenzékiekkel”. Nem lenne szerencsés, ha a ’89-es váltáshoz hasonlóan hagyná a magyar társadalom, hogy átmenthessék befolyásukat a Fidesz reformistái. Mindazonáltal számtalan, értékes munkát végző szakértőt is találunk a „NER-es intézményekben” – hüvelykujjszabályként a megtisztuláshoz elégnek látszik az ideológiai igényeket kiszolgáló vezetőket és alkalmazottakat eltávolítani.
Az ország jövőjének talán legfontosabb kérdése, hogy valóban rendszer- vagy csupán kormányváltást hoz-e a Tisza-kabinet. Utóbbi mellett szól, hogy az Orbán-rezsim által lefektetett közjogi szabályokat elfogadva kerültek hatalomra Magyar Péterék. Azonban nem feltétlenül kell „tessenünk” erőszakos lázadást szítani egy határozott morális és politikai cezúra meghúzásához, Hannah Arendt nyomán a valamilyen pozitív cél (demokratikus, européer, korrupciómentes Magyarország) érdekében megvalósított „új kezdetet” is nevezhetjük (fülke)forradalomnak.
ennek szimbolikus kifejezése a következmények nélküliség felszámolása és a napi politikai akarat által meghajlított Alaptörvényt felváltó új alkotmány.
Konszolidáció és igazságtétel
