A Tisza-kormány nemrég politikai megállapodást kötött az uniós források feloldásáról. Ezzel még csak a munka felét végezte el, hiszen a pénzek feloldásáról nem az Ursula von der Leyen vezette Európai Bizottság dönt, hanem a tagállamok, ám az tény, hogy nagyon fontos, milyen iránymutatást ad a bizottság a tagállamoknak a magyar reformokkal kapcsolatban.
Az előző kormány az Európai Unió szerveivel és tagállamaival való másfél évtizedes harca egészen súlyos problémahalmazt hagyott maga után, és nem is egyszerű politikai választ adni arra, hogy ezt a problémagubancot az új kormány miként tudta hetek alatt kibogozni. Tényleg nem egyszerű a feladat: egymásra épülnek a jogállamisági feltételrendszerek, amelyek kölcsönösen blokkolnak különböző mechanizmusok által befagyasztott pénzeket, miközben a határidő a források egy részénél nagyon szoros, és csak úgy lehet feloldani, ha minden más problémát is néhány hónap alatt kezelnek.
Az előző kormánynak nem könnyű politikailag elmagyaráznia a történteket. A valóság kibontásához önvizsgálatra is szükség lenne, a Fidesz korábbi vezetőinek át kellene gondolniuk, volt-e értelme abban a formában harcolni az Európai Unióval, ahogyan ők tették. Egy bonyolult és nehézkes magyarázat nem alkalmas arra, hogy megnyugtassa a korábbi szavazóikat, egyben eltántorítsa a Tisza Párttól azokat, akik már korábban átmentek.
Így aztán logikus, hogy
