Kicsivel több, mint negyven évvel ezelőtt, 1986. március 7-én Viktor Petrovics Brjuhanov, a csernobili atomerőmű atyja és igazgatója fáradtan, de elégedetten ült be a kijevi vonatállomáson várakozó szolgálati autóba, hogy a következő két óra alatt megtegye a főváros és Pripjaty közötti 150 kilométeres utat.
Fáradt volt, mert éjszakai vonattal érkezett meg Moszkvából, ahol február 25-étől március 6-áig az ukrajnai delegáció tagjaként vett részt a 27-ik pártkongresszuson. De elégedett is lehetett: erőmű-igazgatóként nagy megtiszteltetés volt, hogy elküldték. A Brjuhanovhoz hasonló menedzserek összesen 350-en voltak a kongresszuson, a teljes létszám nagyjából 7 százalékát tették ki. Ráadásul viszonylag fiatal kora ellenére már túl volt két magas rangú szovjet kitüntetésen, és jó eséllyel várta, hogy megkapjon még kettőt: a Lenin-rendet és a Szocialista Munka Hőse Arany Csillagát.
Okkal lehetett bizakodó: az előző az évben Brjuhanov erőművének négy blokkja 29 milliárd kilowatt elektromos energiát termelt, annyit, mint az akkori egyesült Csehszlovákia összes erőműve. Ez elég volt ahhoz, hogy egész évben 30 millió szovjet lakást – amelyek nagyjából a 280 milliós szovjet lakosság felének adtak otthont – lásson el árammal. Több mint 9 százalékkal túlteljesítették a kvótájukat – jelentette a pripjatyi Tribuna energetika (az Energiaipari Dolgozók Hírlapja) című újság 1986 januárjában.
35 évesen nevezték ki egy erőmű élére, ami akkor még nem is létezett. „Őszintén szólva először ijesztő volt” – mondta egy újságírónak 1985 decemberében. Csernobili megbízatása előtt a szlovjanszki hőerőműben dolgozott, ahol beosztottai jó mérnökként és hatékony vezetőként jellemezték. Alig ivott, inkább munkamániás volt. Sokat dolgozott, keveset beszélt, és azon ritka szovjet menedzserek fajtájához tartozott, akik elvégzik a feladatot, de közben emberségesen bánnak a beosztottjaikkal is.
Brjuhanov sofőre a vonatállomástól a Moszkva sugárúton haladt végig, hogy rácsatlakozzon a P02-es autópályára. Kijevtől északra a Dnyeper-víztározó mentén vezetett, amelyet az 1960-as években ott épített vízerőmű hozott létre, majd északkelet felé fordult Ivankiv városa felé, nyírligeteken haladt át. Csernobilhoz közelebb érve „fiatal fenyvesek ritkás erdője borította a környéket, páratlan mámorító légkörrel. Alacsony növésű erdővel borított homokdombok és mélyzöld moha hátterében tiszta sárga homokfoltok sorakoztak” – fest idillikus képet a környezetről Grigori Medvegyev, amikor 1971-ben főmérnök-helyettesként csatlakozott az akkor még épülő erőműhöz. Nem véletlenül feküdt az erőmű névadó települése, Csernobil (ukránul, és történelme során általában: Csornobil) 1193-as első említése alapján a kijevi rusz hercegeinek vadászterületén.
