– Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
– Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam… Talán nem jól tettem?
– De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Bárcsak mi is tudnánk. Örkény István az elgyötörtek lázadásának himnuszát írta meg, a hosszas elnyomás utáni felszabadulást. Valami hasonlóan elementáris, ha jóval békésebb módon is, történt most Magyarországon: egy mindenkinek dirigáló, a normális élet rendjét felforgató, dölyfös hatalom lerázása. De a Tótékban tragédia is ott lebeg – Örkény zsenije épp azt mutatja meg: a felszabadulás pillanata nem törli el automatikusan a veszteségeket. Fiuk meghalt, és már senki sem hozza vissza.
A normális együttéléshez bűnbocsánaton át vezet az út, amelynek első lépése a bűn elismerése. De ehhez számba kell venni a bűnöket, feljegyezni a tényállást, rögzíteni, hogy mi is történt – és ez ma nem magától értetődő. Amiről a vitákban leginkább szó van, az a korrupció, az intézményi autonómiák felfüggesztése, a fékek és ellensúlyok leépítése, az állam elfoglalása, a state capture.
Nem kisebbítve ezeknek a fogalmaknak a jelentőségét, amellett szeretnék érvelni, hogy ennél sokkal súlyosabb a helyzet, mélyebb a bűnök és fájdalmak szövedéke. Nagyon messze van még, hogy felsóhajtsunk: „immár kész a leltár”. Mert nemcsak a struktúrák, az intézmények szintjén kellene felsorolni a károkat és elvégezni a szembesítést.
félelmektől visszavágott kezdeményezésekre, a szorongásba fordított álmokra, az emberi sorsokban és közösségi viszonyokban végigvitt pusztításra még szavaink sincsenek. Valójában az igazságosság hétköznapi tapasztalata sérült meg: az a hallgatólagos társadalmi szerződés, hogy a teljesítmény, a munka és a tisztesség valamilyen arányban áll a boldogulással.
