György Péter emlékének
„Sorsuk szégyen és megvetés” – mondta Magyarország most leköszönő miniszterelnöke 2025. március 15-én, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
A megszégyenítés és a megvetés nemcsak kulcsszava, hanem érzületi alapja, modora, morálja és normája is annak a kulturális korszaknak, a posztfasizmusnak, amely globális jelenség, és amelybe a megteremtett politikai rendszert (NER) – a tusványosi tétel szerint – Orbán Viktor ágyazni kívánta.
De ez nem csupán a közbeszéd oly gyakran siratott minőségének kérdése. Nem csupán retorikai mérgezés. Az új vágyott és posztfasiszta kulturális korszak új szabadságeszményének új emberi joga mások megszégyenítésére és megvetésére szólt. A félelem, a szégyen, a fenyegetés és a megvetés állandósuló nyelve és folytonos napirendje nem hagyhatott érintetlenül senkit, sem az uralmat gyakorlót, sem a hívek sokaságát, sem a kiugrani készülő kádert, sem a parancsot teljesítő alkalmazottat, sem az ellenfelet. „Szekértáboroktól” függetlenül roncsolt. Megalázott vagy magához hasonított. Megalázott és magához hasonított. Aztán konszolidált. Végül konszolidált.
A megszégyenítés és a megvetés volt és lett a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kötőanyaga: új társadalmi szerződés, új nemzeti minimum, új nemzeti konszenzus. Nem polgárháborús szembeállítás, hanem össznemzeti, mégis magányos-egyéni tobzódás sérelemben, szégyenben, egymás kölcsönös megszégyenítésében és kölcsönös megvetésében. Mindenki mindenki ellen. Nem tévedett a szónok, Magyarország egykori miniszterelnöke: valóban a lelkünk volt a tét.
És a lelkünk a csatatér ma is. Ez nem múlt el a magyarországi választások éjszakáján. Kísértet járja be Európát. Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!
*
„Én annak idején megfogadtam, hogy ha netán megszabadul a hazám a rabságtól, én nem fogok üldözni, bántani, zaklatni, kirúgni senkit. Nem fogom azt művelni, amit velem műveltek. (…) Nekik se volt jó. Az ő életüket is széttaposták. Én nem legyőzni akartam őket, hanem fölszabadítani. Nem megalázni, hanem megvigasztalni. S azt is főleg hallgatólagosan, hiszen semmiféle erkölcsi fölénnyel nem akarok itt hencegni, hisz – enyhén szólva – nem vagyok tökéletes, hanem nagyon is gyarló, nagyon is esendő, bűnös lélek, mint mindannyian.” Ezt az ezredfordulón írta Tamás Gáspár Miklós arról, hogy milyennek vágyta és képzelte egyénileg és közösségként az 1989-es fordulatot. Sokat mormoltam ezeket a mondatokat az elmúlt 16 évben, és ezeket a mondatokat mormolom ezekben a napokban is.
És ugyanezekben a napokban sok helyütt szóba kerül, hogy nem követhetjük el újra 1989 legnagyobb hibáját: most nem maradhat el az úgynevezett elszámoltatás. De azért van ebben aránytévesztés is. Mert elsősorban mégsem az elmaradt igazságtétel perzselte föl a kilencvenes éveket és az ezredfordulót. Sokkal inkább az 1989-ben rendeleti úton bevezetett kapitalizmus szerencselovagjainak érzéketlensége, kioktató arroganciája és szürkezónás-barnamezős ügyeskedése. A versenyfétis, a haszongőg, a muszáj-tempó, a mértéktartást nem ismerő törtetés, a hivalkodó jólértesültség, a lemaradástól való rettegés, a lemaradók körberöhögése,
