Mi a tüntetés? Mi különbözteti meg a zavargástól vagy a forradalomtól?
Katrina Navickas: Az állampolgári tiltakozó akciókat sok esetben törvény szabályozza, ezért képlékeny kifejezés, ami több mindent takarhat. A demonstráció ma is használatos fogalma a 19. században a demokratikus mozgalmak kibontakozásával alakult ki. Az állampolgároknak a fennálló rend elleni tiltakozása azt jelentette, hogy az emberek összegyűltek egy nyilvános helyen, hogy kollektív követeléseiknek adjanak hangot – ami a „nép”, illetve a „népakarat” koncepcióját és politikai szerepét tükrözte. De mindig a kontextustól függ, hogy mi számít a fennálló rend elleni tömeges tiltakozásnak: az országtól, a körülményektől és azoktól a jogszabályoktól, amelyek meghatározzák, hogy mi megengedett a közterületeken.
Timothy Garton Ash: A régmúlt forradalmai egyet jelentettek a tomboló erőszakkal, de napjainkban a hatalmon lévő rezsim elleni tiltakozást nem erőszakos társadalmi megmozdulásként határozzák meg. Gondoljunk csak Gandhi békés tiltakozásaira Indiában, az Egyesült Államok polgárjogi mozgalmaira vagy a Fülöp-szigeteki Néphatalom Forradalomra (1986-ban ennek eredményeként dőlt meg a Marcos-rezsim).
Az 1989-es kelet-európai események különösen emlékezetesek, mivel ezek voltak az első (csaknem teljesen) erőszakmentes forradalmak. A tiltakozás valójában a néphatalomról szól – és a kollektív békés tüntetés a változás eszköze.
Mitől lesz végül sikeres a társadalmi tiltakozás? Az időzítés, a taktika, a vezetés vagy valamilyen különleges pillanat teszi azzá?
Timothy Garton Ash: Az Adam Robertsszel közösen írt, a polgári ellenállásról és hatalmi politikáról szóló, 2009-ben megjelent könyvünkben (Civil Resistance and Power Politics, 2009), 18 eseményt vizsgáltunk Gandhitól a korábbi szovjet és jugoszláv köztársaságokban lezajlott „színes forradalmakig”, és világos lett számunkra: a társadalmi tiltakozás önmagában soha nem elég. A sikerhez kedvező külső és belső feltételekre van szükség. Például az 1989-es forradalmak sikeresek voltak, miközben sok, az „arab tavasszal” összefüggő tüntetés nem, ugyanis a külső feltételek alapvetően mások voltak. Sikeres mozgalmaknak sikeres stratégiájuk is van, és nem csupán a harag és erkölcsi felháborodás táplálja őket. A fennálló rendszer elleni tiltakozás csak akkor hatékony, ha a szervezők megértik, hogy miként lehet befolyásolni és megosztani a hatalmon lévőket.
Katrina Navickas: Gyakran használom a kritikus tömeg kifejezést, amikor egy ponton a mozgalom már akkorára duzzad, hogy valódi esély nyílik a változásra, ami rendszerint egy ideológiai vagy meggyőződésbeli fordulaton, valamint a kedvező körülményeken múlik. A tiltakozó megmozdulások akkor lesznek sikeresek, amikor az állam meggyengül – például háborúk után vagy nagyobb gazdasági válságok idején –, és az emberek tömegesen csatlakoznak a fennálló rendszer ellenzékéhez. Ilyenkor a törvényesség és a rend fenntartói kevésbé tudják elnyomni az állampolgárok tiltakozó akciót. Még a legerősebb mozgalomnak is szüksége van arra, hogy nyitott legyen, és az emberek úgy érezzék, megdönthető a rezsim.
Miért kavarják fel a társadalmat a tiltakozások még azokban az országokban is, amelyek büszkék a véleménynyilvánítás szabadságára?
Timothy Garton Ash: Még a legszabadabb társadalmakban sem korlátlan a szabadság. A szólás- és gyülekezésszabadság korlátozott; ha nem így lenne, akkor Karl Popper filozófus toleranciáról szóló paradoxonjával találnánk szembe magunkat, ahol a korlátlan tolerancia végül magát a toleranciát szüntetné meg azzal, hogy hatalommal ruházza fel a demokrácia ellenfeleit.
Autoriter rendszerekben egyszerűbb ez a kérdés: a kormányok félnek a tiltakozó megmozdulásoktól, mert az lehetővé teszi az embereknek, hogy beszéljenek, megtalálják a hangjukat. A döntő pillanat a félelem gátjának áttörése. Például az, ami 1989 őszén Lipcsében történt. Két jóbarát részt vett a keletnémet rezsim elleni tüntetésen. Miközben mentek, egyre több ember csatlakozott hozzájuk, minden utcasarkon… 10, 12, 200, aztán 1000. Ez a „láncreakció” bizonyítja, hogy a kritikus tömeg le tudja győzni a félelmet, és ettől a lehetőségtől retteg az autokratikus hatalom: gondoljunk csak Nicolae Ceaușescu román elnök arckifejezésére, amikor rádöbbent, hogy a tömeg kifütyüli 1989. december 21-én.
A történelem folyamán hogyan kezelték és szabályozták a tiltakozó megmozdulásokat?
Timothy Garton Ash: Az autoriter kormányok végtelenül leleményes eszközökkel igyekeznek elfojtani a tiltakozó megmozdulásokat. A demokráciákban a hatalom mozgásterét az alkotmányos jogok korlátozzák. Az Egyesült Államokban az alkotmány első kiegészítése védi a szólásszabadságot; Németországban, amely már kétféle diktatúrát is megtapasztalt, mindez a gyülekezési jog alkotmányos garanciájához vezetett. Az Egyesült Királyságnak nincsen írott alkotmánya, az elmúlt 30 évben a nem egységes, gyakran zavarosan megfogalmazott törvények korlátozták a tiltakozó megmozdulásokat.
Hogyan alakítják mindezt a tiltakozások helyszínei?
Katrina Navickas: A fennálló hatalom elleni széleskörű tiltakozás lényegében azt jelenti, hogy nyilvános teret követelnek a tiltakozók. A demonstrációk a terekhez, utcákhoz és közterületekhez kapcsolódnak – városházakhoz, megyeházakhoz és más jelképes helyszínekhez. A tiltakozók „nyilvánosságként” jelennek meg ezeken a gyakran országos jelentőségű helyeken, mint például az 1820-as, 1840-es években épített Trafalgar Square-en, ami már jó ideje Nagy-Britannia legfőbb közterének számít.
A történelem folyamán a tüntetők szándékosan foglalták el a jelképes tereket, hogy provokálják a hatalmat, vagy alakítsák a közbeszédet. Londonban a Hyde Parkhoz való hozzáférésért folyó csatározásoknak lett különös jelentőségük. Bár a politikai gyűléseket kitiltották onnan, mivel királyi park volt, az 1860-as években a felnőtt férfiak általános szavazójogáért fellépő Reform Liga tüntetései, amelyek során a tüntetők ledöntötték a kerítést, hogy bemehessenek, kikényszerítették a változásokat. Így született meg, törvényes kompromisszum gyanánt, a szónokok sarka (Speaker’s Corner).
Még az olyan modern taktikáknak is, mint az „odaláncolás”, történelmi gyökerei vannak: a szüfrazsettek figyelemfelkeltésül a Downing Street kapujához láncolták magukat, amikor választójogot követeltek a nők számára. Az állam a 18. századtól kezdve napjainkig a tiltakozó megmozdulások helyének kontrolljával igyekszik ellenőrzés alatt tartani a másként gondolkodók akcióit.
Timothy Garton Ash: A tüntetések politikai színházak és a közterek benne a nagyszínpadok. Gondoljunk csak a pekingi Tienanmen térre, az 1989-es tüntetések középpontjára, vagy a prágai Vencel térre a bársonyos forradalom idején, ahol 300 ezer ember gyűlt össze Václav Havel – a drámaíróból lett politikus – vezetésével, hogy a kulcsaikat rázva búcsúztassák a rezsimet. Hasonló módon Ukrajna legnagyobb tüntetéseit a „majdanon”, Kijev főterén, a Függetlenség téren tartották 2004–2005-ben a narancsos forradalom idején, és a 2014–2015-ös méltóság forradalma alatt is, amikor „euromajdannak” kezdték azt nevezni. Mindkét esetben a főváros főtere volt az események helyszíne, ami kiemelt jelentőséggel bírt a tüntetés drámaisága és szimbolikája miatt.
Az erőszakos taktikát alkalmazó szüfrazsetteket ma már gyakran méltatják, mert úgymond a történelem „jó oldalán” álltak. Mit árul el ez arról, ahogyan a tiltakozó mozgalmakat az utókor érzékeli?
Katrina Navickas: Az olyan csoportok, mint például a Kelet-londoni Szüfrazsett Szövetség, látványos akciókat szerveztek, ellenben a mérsékelt, békés csoportok nem értek el eredményt. Az 1900-as évek elejének taktikai váltásában a média tudatos felhasználása is komoly szerepet kapott. A szüfrazsettek értették a korabeli tömegmédia működését, és látványos megmozdulásokat szerveztek, hogy azok az újságok címlapjára kerüljenek. Mivel a szüfrazsettek végül sikerrel jártak, harciasságuk úgy épült be a brit nemzeti narratívába, hogy jogos módszer volt.
Timothy Garton Ash: Az úgynevezett „szabadságharcosokat”, akik fegyvert fogtak a függetlenségért, gyakran ünnepelték hősként, ha diadalt arattak. A történelem hajlamos megőrizni azok emlékét, akik végül, gyakran akár évtizedekkel az események után, győzedelmeskednek. Az oxfordi mártírok emlékműve azoknak a protestáns püspököknek állít emléket, akik életüket áldozták a 16. század közepén, „Véres” Mária katolikus uralma alatt, de csak azután tekintették hősöknek őket, hogy az ügyük diadalt aratott. Csehszlovákiában 1969-ben egy bátor diák, Jan Palach felgyújtotta magát a szovjet invázió elleni tiltakozásul. Ma a Jan Palach téren állítottak emléket áldozatának – ami nem lett volna lehetséges, ha az ország szovjet fennhatóság alatt marad.
Mit tanulhatnak elődeiktől a mai tüntetők?
Katrina Navickas: Alapvető kérdés, hogyan lehet szervezkedni az elnyomó rezsimek ellen. Ahhoz, hogy elérjék a kritikus tömeget, ki kell törni a társadalmi rétegeket vagy generációkat elválasztó elszigeteltségből, és olyan nagy, mindenkit egyesítő csoportot kell létre hozni, amely képes legyőzni a félelmet. Ez minden sikeres tiltakozó mozgalom alapvető célja.
Timothy Garton Ash: Nagyon fontos tanulni a történelemből. Például az 1956-os magyar forradalmat brutálisan leverték, a csehszlovák kísérlet a Varsói Szerződés elhagyására 1968-ban szovjet invázióhoz vezetett. De 1980–1981-re a lengyelországi aktivisták sokkal óvatosabbak voltak, és tanultak ezekből a tapasztalatokból. Egy sereg fontos dolgot kellett megtanulni. Először is az erőszakmentességet. A lengyel disszidens Adam Michnik figyelmeztetése szerint: „Azok, akik a Bastille ledöntésével kezdik, a saját Bastille-juk felépítésével végezhetik.” Az erőszakmentesség tartósabb eredményekre vezet.
A másik kulcselem a kritikus tömeg. A tömeghatás és a politikai színház létfontosságúak, különösen a közösségi média korában. Egy flash mob hatékonynak tűnhet, de a tartós elköteleződés fenntartása nélkül olyan gyorsan tűnik el, mint ahogy megjelent. A harmadik, hogy ki kell dolgozni a stratégiát. Világosan meg kell határozni, mit akarunk megváltoztatni, és hogy a tiltakozás miként hat a változás folyamatára. Az erőszakmentes mozgalmak attól sikeresek, hogy a meglévő hatalmi struktúrában azokat célozzák meg, akik rávehetők a pálfordulásra. A tiltakozó mozgalmaknak ígéretes jövőjük van, de tanulságaikat a történelem vizsgálatával érthetjük meg.
Timothy Garton Ash az Oxfordi Egyetem professzora, Katrina Navickas a Hertfordshire-i Egyetem professzora. Az interjút Rindó Klára fordította.
A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:
