„Hogyan kezdi ki a demokrácia a demokráciát?” – tette fel a kérdést néhány éve Umberto Eco. Az európai irodalom filozófus-mókamestere már 1998-ban leírta (Hans Magnus Enzensberger alapján), miért kell lehegeszteni majd a csatornafedelet 2015-ben, ha Budapestre jön Putyin. Szerinte ugyanis minél nagyobb felelősséggel viseltetik valaki a világ iránt, annál valószínűbb, hogy semmit sem tud róla. Annál nagyobb a távolság közte és azok között, akikért felelős. Minél több valakinek a felelőssége, minél nagyobb az ellene irányuló merényletek esélye, „annál valószínűbb, hogy testőrök veszik körül és golyóálló autóba, helikopterbe, magánrepülőbe tuszkolják őket, hogy erődítményben laknak, és a nyílt tengerre járnak nyaralni.” (Umberto Eco: Gyufalevelek. Budapest, 2001, Európa Kiadó)
Tehát minél inkább eltávolodik népétől egy népvezér, annál inkább óvni kell. Népétől, népe pénzén. Mindezt tekinthetjük a demokrácia 22-es csapdájának is. Ez tipikusan olyan szituáció, amelyből nem lehet győztesen kikerülni. Valójában nincs arra épeszű magyarázat, miért véd a köz valakit, aki nem a közt védi. Egy demokratikus vezetőnek nincs miért félnie a néptől egy normális országban. Ha védeni kell, az nem normális ország, annak vezetésére meg normális ember nem vállalkozik, ha csak az nem vonzó számára, hogy a 22-es csapdája szerint joga van minden olyat megtenni, amiben nem lehet megakadályozni. Ráadásul tudjuk, hogy a 22-es csapdája, mint szabály, nincs is, így harcolni sem lehet ellene.
Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt
