Mikor győzték meg valamiről utoljára?

Engem meg lehet győzni, ha meggyőző érveket hallok.

Mégis, mi volt az utolsó ilyen élménye?

Legutóbb az infantilizmuson gondolkodtam; egészen pontosan azon, hogy mi a különbség a gyerekesség és az infantilizmus között. A gyerekesség, ha az ember megőrzi a játékosságát és a kreativitását, az infantilizmus pedig, amikor valaki megreked a személyiségfejlődés egy gyermeki szintjén, és másokba kapaszkodik, másoktól várja a megoldásokat. Ezen gondolkodtam, aztán lassan meggyőztem magam, hogy a tekintélyelvű rendszerek épp erre nevelik az embereket.

Akkor utoljára saját magát győzte meg?

Ez gyakran előfordul.

Világnézeti dolgokban is meggyőzhető?

Mióta az eszemet tudom, elég nyitottan gondolkodom. Ezzel viszont az is együtt jár, hogy másoktól is ezt várom. Most talán arról kellene meggyőznöm magam, hogy nem kell mindenkitől ezt várni.

Az új könyvében arra tesz kísérletet, hogy feltérképezze az evolúciós, pszichológiai, kulturális, történelmi okait annak, miért alapélményünk, hogy nem értjük egymást embertársainkkal. Mindezek előtt azonban már a könyvet is azzal indítja, hogy vannak, akikkel egyszerűen nem érdemes leállni vitatkozni. Mi a kritérium; kivel érdemes?

Létezik az a szó, hogy eszmecsere. De eszmét csak azzal érdemes cserélni, akinek csereszabatos eszméi vannak. Egyetértek Wittgensteinnel, aki szerint, ha két össze nem egyeztethető alapállás találkozik, akkor mindkét fél kölcsönösen őrültnek és gazembernek tartja majd a másikat. Ha azt látom, hogy egy értékrend merőben ellentétes az enyémmel, akkor nem vitatkozom.

A magyar közbeszédre most elég jellemző, hogy a két oldal feloldhatatlan értékrendbeli különbséget lát egymás közt, és nem hajlandó érdemi vitára. De ha ilyenkor behúzzuk a féket, akkor hogyan lehet előrelépni? Ha nem állnak le egymással vitatkozni az oldalak, mert őrültnek vagy gazembernek tartják a másikat?