Nehéz utat kellett megtennem, kóma után újra kellett léteznem.
Száztizenhét nap. Ennyi ideig voltam öntudatlan állapotban.
Hogy mikor és pontosan hol zajlottak az események, számomra lényegtelen.
Volt, aki egy lyukas garast sem adott volna a visszatérésemre, ez lényeges.
A visszaút megtalálása az egyik legnehezebb utazás, amivel az ember találkozhat. Kemény testi, lelki és szellemi küzdelem. Nincsenek irányjelzők vagy térképek, amelyek segítenek megtalálni az utat, amely visszavezet a valóságba. Tőlem, tizenhárom évesen, nehéz tíz évet követelt.
Akkoriban ez a dal volt a kedvencem. Kívülről tudtam az egész szöveget, hiszen korábban rongyosra hallgattam a Savage Garden kazettát.
„I would fly you to the moon and back,
If you’ll be, if you’ll be my baby
I’ve got a ticket for a world where we belong,
So would you be my baby?”
„To The Moon & Back” – A Holdra és vissza. Az egyik legmélyebb szeretetről szól a sláger, amely a holdig és vissza tart. Talán ezért szerettem én is annyira, mert egy olyan elképzelt világot nyitott meg a zene, ahol igazán biztonságban és szabadnak éreztem magam. Akkor is pont ez a dal szólt az autórádióban. Együtt énekeltem az énekessel a refrént. Boldog voltam. Azt éreztem, hogy enyém a világ. Ki gondolta volna, hogy néhány perc múlva épp azt veszik el tőlem, amit a legjobban imádok: a világomat. Eszembe sem jutott, hogy velem aznap bármi rossz történhet.
Repülve, hogy az arcomba hasítson a szél… Tényleg annyira tökéletesnek tűnt minden. Mégis, mi okom lett volna a szomorúságra, amikor gyönyörű nyári napsütésben fürdött minden körülöttem. Emlékszem, már az ébredéskor friss, meleg napsütés kényeztette az arcomat. Ahogy kinyitottam az ablakot, a szoba megtelt élénk fényekkel. Betöltötte a teret és a lelkemet is. Anyuval boldogan indultunk elvégezni a napi feladatainkat. Apu munkában volt. Vidámak voltunk. Még most is a bőrömön érzem azt a forróságot, amit akkor éreztem, amikor kiléptünk az utcára. Szabályszerűen megcsapott a meleg levegő.
Kisautónkkal először egy közeli város nyomdájába mentünk rendelést leadni, ez ugyanis anyu munkájához tartozott. Feladatának elvégzése után várt ránk a szabadság. A nyári szünidő gondtalanságával terveztük az elkövetkező napokat.
Jókat kacarásztunk, miközben az autónk szinte siklott az úttesten. Élveztük egymás társaságát, önfeledten beszélgettünk. Pont úgy, ahogyan csak egy kamasz lány beszélgethet az anyukájával. A frissen véget ért tábori kalandokról meséltem neki lelkesen. Mindig is imádtam a táborokat. Az új barátok, a kalandok, a felfedezések izgalmát.
Az egyke gyerekekről általában azt gondolják, hogy magányosabbak, önzőbbek, nehezebben alkalmazkodnak a testvérekkel körülvett társaiknál. Szerintem nem ezen múlik egy gyerek boldogsága. A táborban mindig megtaláltam azt a közösségi élményt, amit otthon, egyedül nem tapasztalhattam meg. Minden egyes tábor új barátokat és kalandokat hozott. A közös programok, a nevetések, a természet felfedezése – ez mind hozzájárult ahhoz, hogy szabadnak érezzem magam. Már a nyaralásra való felkészülés is izgalmakkal volt teli: összepakolni a szükséges dolgokat, és várakozással teli napokat élni, amíg el nem kezdődik a program.
A kézműves foglalkozásokon különféle technikákat tanultunk. Festettünk, gyöngyöt fűztünk, batikoltunk. A tábori alkotások közül a legbüszkébb egy saját készítésű jegyzetfüzetre voltam, amit könyvkötési technikával hoztunk létre. Az összefűzött lapokat a saját magunk által megrajzolt borítóval fedtük be. Még most is megvan, tele barátok címeivel, rajzokkal, emlékekkel. Minden egyes lapja egy kis darabja annak a varázslatos időszaknak, amit ott töltöttem.
Ahogy az emlékek között időztem, és a múlt vidám élményeibe merültem, egyáltalán nem sejtettem, hogy mindez hamarosan csak egy távoli álom lesz számomra. Egy álom, amelyből egy sokkal ridegebb, kihívásokkal teli valóságban ébredek majd. Ha egyáltalán felébredek…
A visszafordíthatatlan pillanat…
Minden olyan gyorsan történt. Pontosan úgy, ahogy a legjobban féltett dolgaink elvesznek: csendben, hirtelen, kiszámíthatatlanul. Tizenhárom éves koromig felépített életem egyetlen perc alatt vált megfoghatatlanná. Aztán csak a csend maradt, a mély, üres csend. Az élet lenyomta a pause gombot. Szüneteltette a létezésemet.
Nem törődik a terveinkkel, az álmainkkal, vagy azzal, hogy mennyire érezzük magunkat biztonságban. Egyetlen pillanat, és minden megváltozik. Az autó, ami azelőtt biztonságosnak tűnt, egy másodperc alatt vált a világ legveszélyesebb eszközévé.
A törékenység, amit átéltem, nemcsak egy figyelmeztetés arra, hogy mennyire sebezhetők vagyunk, hanem emlékeztetés arra is, hogy mennyire csodálatos és értékes minden egyes lélegzetvétel, ami megengedtetett nekünk.
Ahogy az autónk elhagyta a települést, a távoli horizonton, a város szélén megjelenő vasúti átjáró felé vettük az irányt. A nap erőteljesen sütött, átvilágítva az autó belsejét, ahogy közeledtünk.
A figyelmeztető piros fényjelzést teljesen elvakította a nap ragyogása, vagy talán csak nem figyeltünk eléggé. A szemközti sáv üressége miatt nem érzékeltük a veszélyt, amely közeledett. Talán, ha a szemben lévő sávban is állt volna legalább egy autó, akkor felfigyeltünk volna a tiltásra. Sajnos nem így történt.
Miért ragadtunk a síneken?
Válasz nincs, csak találgatás. A tolatórendszerünk már régóta vacakolt, és anyunak, bármennyire is próbálkozott, nem sikerült visszatolatnia. Az autó motorja csak nyögdécselt, mint egy régi, fáradt állat. A távolban, a sínek mentén, egy mozdony árnya jelent meg, és közeledett felénk. A mozdony dübörgő hangja és a fém csikorgása egyre erősödött, miközben az égő fények és a vasúti sínek csillogása egyre közelebb került. A mozdony dudája rémült, sürgős hangon visszhangzott, jelezve a közelgő veszélyt, de már késő volt.
Az ütközés ereje hatalmas volt. A mozdony ütközője betörte az autó ablakát, üvegszilánkok repültek szét mindenfelé. A hangos csattanást követően az autónkat a vasúti mozdony továbbtolta, miközben a forgalom hirtelen megdermedt az úton. A balesetet követően az autósok értetlenül álltak meg, megpróbálva felfogni a hirtelen és érthetetlen katasztrófát.
A helyszínen elsők között a rendőrség jelent meg. Biztosította a helyszínt és a közlekedést, dokumentálta a baleset részleteit. Ekkor már voltak szemtanúk is. A mentő is azonnal megérkezett, az orvossal együtt, aki megmentette az életünket. Már a helyszínen megkezdte állapotunk stabilizálását. Gyors és szakszerű segítsége mindkettőnknél további állapotromlást akadályozott meg. Rövid időn belül be is vittek minket a közeli kórházba.
A tűzoltóság embereire, akik mindeközben megtették a megfelelő tűzvédelmi intézkedéseket, nehéz feladat hárult. Mindannyian késedelem nélkül voltak a segítségünkre.
Hallomásból raktuk össze a mozaikokat, hogyan történhetett a szerencsétlenség. Valamilyen oknál fogva a mai napig képtelenek vagyunk a baleset felidézésére. Sokak szerint jobb is ez így.
Állítólag a mozdony vezetője sem értette, hogy miért álltunk meg a síneken. Ő úgy ítélte meg, hogy az ütközés elkerülhető lehetett volna, ha vissza tudunk tolatni.
Azt is az elmondottakból tudjuk, hogy amikor a mozdony ütközője betörte az autó ablakát, a fejem nagy ütést kapott, ráestem anyura. Közben pedig a vonat mozdonya még hosszú métereken át tolta az autónkat.
A mai napig felfoghatatlan ez az egész. Akkor is és azóta is sokan próbálnak magyarázatot találni erre az indokolatlan balesetre. Értelmet kerestek és keresnek az értelmetlenre. Sokan meg is magyarázták. Fura elméletek születtek. Pedig anyu szerint csak egyetlen magyarázat lehet helyes. Hogy nem figyelt eléggé…
Anyu szerencsére könnyebb sérüléseket szenvedett, agyrázkódással és kulcscsonttöréssel került a traumatológiára. Engem viszont életveszélyes állapotban szállítottak az Aneszteziológiai és Újraélesztési Osztályra (ARO). Sokan úgy gondolták, hogy szerencsénk volt, amiért egyáltalán életben maradtunk. Ez igaz.
Azt mondják, aki marad, annak fáj jobban. Valóban. Apu, amikor értesült a balesetről, egy olyan próbatétellel szembesült, amely minden elképzelhető határt feszegetett.
A látvány és az érzés is leírhatatlan volt.
Egy rendőr hívta őt fel.
– El kellene vinni a roncsot! – kezdte tapintatlanul, mindenféle magyarázat nélkül.
– Milyen roncsot? – kérdezte döbbenten apu.
– Hát, a feleségének balesete volt, az autó totálkáros lett.
– Micsoda? Mi történt? Milyen baleset? Egyáltalán hol van a feleségem és a kislányom?
– Ők kórházban vannak, de a roncsot el kell szállítani! – zárta le a beszélgetést ellentmondást nem tűrően a marcona rendőr.
Később megtudtam, hogy először nem is aput hívták fel, hanem a nagyszüleimet. Papika és mamika ijedten szóltak apunak. Mi volt apu első reakciója? Azonnal rohanni akart a kórházba, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi van velünk. Azt sem tudta, hogy a balesetünknek milyen következményei vannak, csak azt tudta, hogy kórházba kerültünk, több információt nem kapott.
Felhívta az orvos barátját, Lacit, aki a kórházban dolgozott, hátha többet tud. Ő sem mondott konkrétumokat, csak arra kérte aput, hogy találkozzanak a kórházban. Meg akarta őt kímélni a rossz hírtől, ezért javasolta a személyes találkozást. Apunak ennek ellenére már akkor rossz érzése volt.
Miután beérkezett a kórházba, reszketve állt az ARO bejáratánál. Amikor kinyílt az ajtó, a legnagyobb félelme vált valóssá. A látvány és az érzés is mellbevágó volt. Véres ruhadarabokat, mellette egy hajkupacot pillantott meg.
A következő kép, amit meglátott, egy turbános fej volt. Élettelenül feküdtem az ágyon. Egy újabb mentőt vártak, mert át kellett engem szállítani egy másik kórházba. Itt nem működött a CT-berendezés, aminek használata ilyen helyzetben elengedhetetlen, hiszen ez a leggyakrabban elsőként választott képalkotó vizsgálat.
A kórházban kiderült, hogy az orvos barátunk szándékosan hallgatott az állapotomról. Meg akarta kímélni aput a rossz hírtől, inkább megvárta, hogy személyesen találkozzanak. A kiérkező mentő végül szirénázva robogott tovább velem.
Közben megtudták, hogy anyu szerencsésebb volt, ő eközben már a kórház rideg falai között, a traumatológián ébredezett.
A megszakadt fény…
Én azonban még hosszú hónapokig nem tértem magamhoz. Arra sem volt lehetőségem, hogy az élet és a halál, a tudat és a tudat nélküli létezésen elmélkedjek, mert ezek a gondolatok számomra nem léteztek ebben az időben.
A mély sötétség lassan, de elkerülhetetlenül magába szippantott, elválasztott a világ zajától.
Ahol nincsenek hangok, nincsenek színek, csak a végtelen csend van. A napok, a hetek és a hónapok észrevétlenül szaladtak el mellettem. Pedig valójában sehol nem jártam. Az öntudatlan időszakban az élet szünetgombja minden belső utazást, minden mély gondolatot felfüggesztett.
El sem tudom képzelni, milyen emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy anyu és apu erősek legyenek és kitartsanak. Amíg én a semmi közepén lebegtem, ők küzdöttek a valósággal, a reménnyel és a tehetetlenséggel. Próbáltak erősnek maradni mindannyiunkért. Ebben a titokzatos zónában, a valóság és a semmi közötti üres térben vártam, hogy a lámpa újra zöldre váltson, és ők voltak az én horgonyaim, akik megakadályozták, hogy teljesen eltűnjek.
Nagyon érdekelt, hogy szüleim hogy birkóztak meg ezekkel a drámai pillanatokkal. A történtekről később sokat beszélgettünk. Amikor anyu magához tért, azt sem tudta, hol van, és hogy került a kórházba. Rengeteg nyugtatót kapott. Az orvosok azt mondták neki, hogy alszom. Nem sejtette, hogy ez az alszik valami egészen mást jelent. Lényegében fel sem fogta a történteket. A szorongáscsökkentők megtették a hatásukat, pihent, hiszen ezzel nyugtatták.
A látogatóknak megtiltották, hogy a balesetről beszéljenek neki, meg sem szabadott említeniük. Akiről feltételezték, hogy elkotyoghat valamit, azt be sem engedték hozzá. Bizonyára nagy erőfeszítést jelentett a látogatóknak, hogy hallgatniuk kell a történtekről, és látniuk kell anyu jókedvét, nyugalmát. Az orvos azt tanácsolta apunak, hogy a balesettel kapcsolatos valóság feltárásával várjanak egészen a felépüléséig. Hogy igazuk volt-e? Ki tudja? Minden bizonnyal a legjobb döntés ez volt.
El sem tudom képzelni, mi játszódhatott le apu lelkében, aki a két kórház és két város között ingázott. Az egyikben értem rettegett, a másikban pedig anyut kímélte a rossz hírtől.
Apu részletesen elmondta, hogy pontosan hogy zajlottak le a kezdeti események.
Az életemért való küzdelem már a szállítás alatt megkezdődött.
Ekkor már az előkészített műtőben két elismert idegsebész várta a mentő érkezését. Hosszan harcoltak az életemért. A nagy ütközés következtében az agyi sérülésem kritikus volt. Az erős ütés hatására az agyam elmozdult, és a koponyához csapódott. Ilyenkor a koponyaüregben vérzés léphet fel – magyarázták később az orvosok. A neurológiai vizsgálat eredményei kimutatták a koponyaüregi vérzést, amit műtéti úton szüntettek meg.
A műtét után apu megkérdezte az orvost, mennyi esélyem van az életben maradásra. Nem sok jóval biztatták. Sajnos, az őszinte válasz így hangzott: Az esély nagyon kicsi. Egy édesapának ezt hallani olyan fájdalmas volt, mint egy éles késszúrás a szívébe. Azonban nem adhatta fel a reményt, szükségem volt rá, hogy erős maradjon értem. Az orvosok nem ismertek engem, nem tudhatták, hogy az élni akarásommal hegyeket lehet mozgatni.
Van ennek a történetnek egy komoly lélektana is. Apu fájdalmát az a mindennapi esemény is növelte, hogy a síneken, ahol a baleset történt, újra és újra át kellett haladnia, holott még minden bizonytalan volt. Bátorságát naponta bizonyította.
Anyu csak elismeréssel emlékszik vissza. Azt mondja, hogy még most, utólag is nehéz ép ésszel felfogni, hogy milyen terhet kellett apunak cipelnie. Nem mondhatta el anyunak az igazságot, hogy az ő hibájából történt a baleset, és én az életemért küzdök. El kellett játszania, hogy minden rendben.
Azt láthatta, hogy anyu türelmetlenül, kétségbeesve várta rólam a híreket, az alszikot már nehéz volt bizonygatni. Én azt gondolom, hogy apunak egyensúlyoznia kellett a saját érzelmei, a kétségbeesés és a remény között, miközben próbálta fenntartani a látszatot és erőt adni anyunak. Mindig is erős támasza volt a családnak, de akkoriban olyan szerepet kellett betöltenie, amire lehetetlen előre felkészülni.
Anyu előtt erősnek kellett mutatkoznia, elrejtve a félelmeit és a fájdalmát, hogy a felépülésben ne terhelje őt. Megtanulta az élet egyik legnehezebb leckéjét: a reményt sosem szabad feladni.
Az agyműtét után szüleimre nehéz napok vártak. A műtőből lélegeztetőpalackkal vittek át az intenzív osztályra.
Még most sem tudom hűen visszaadni szavakkal azokat az érzéseket, amiket akkor éltek át, ugyanis a szavak csak hamisan tudnák lefesteni a kétségbeesés legmagasabb fokát. Örökkévalóságnak tűntek a percek.
A kórház és a reménytelenség közötti ingázás napokig eltartott. Apuban a lelket két barátja tartotta, akik együtt izgultak vele a műtét alatt is. Nagyon sokat jelentett ez számára, mert így könnyebben tudta elviselni a fájdalmat, és nem érezte a késztetést, hogy elmeneküljön. A napok összemosódtak, és a külvilág eseményei távolinak és jelentéktelennek tűntek.
Papika és mamika, akik szintén nagyon aggódtak, támaszt jelentettek számára ebben a nagy zűrzavarban.
A munkahelyén megértették a helyzet súlyosságát, mentesítették őt a munka alól. Az élete egyetlen kérdésre szűkült: az én állapotomra és anyu felépülésére.
Azt, hogy éppen mire érkezik a kórházba, sohasem tudhatta. Körülöttem zajlottak az események, nem működött a vesém, aztán ez javult, de akkor újabb gonddal kellett szembesülnie.
Az orvosokat sem engedtem unatkozni.
Lekapcsoltak a gépekről.
Felébredni azonban nem volt kedvem.
Anyu szerint olyan voltam, mint a mesebeli Csipkerózsika.
Lelkes Anna: Visszaút kómából
Gabo Kiadó, 2025
