Magyarországon egyre gyakoribb – különösen egyes szakmákban –, hogy az állampolgárok külhonba költöznek, sokan vissza se néznek. Az orvosok közül már többen mennek külföldre évente, mint ahány friss diplomás elhagyja az alma mátert. De ugyanígy menekülnek többek között kutatók, ápolónők, mesteremberek, sőt Dzsudzsák Balázs sem nálunk rúg labdába.
Mindezek ellenére akadnak olyanok, akik Magyarországot választják otthonuknak, még ha némelyikük szülőhazájával – megélhetés szempontjából – jobban is járna. Önként élnek itt, és teljesen másképp látják a körülöttünk zajló dolgokat, érdemes rájuk tehát odafigyelni.
Egy svájci, aki hibátlanul fütyüli Bartókot
Vannak olyanok, akik szerelemből kerültek ide. Megtetszett nekik az itteni élet, a nyelv, a kultúra vagy a történelmünk, és itt ragadtak.
Olaszországban barátnői javasolták neki a magyar szakot. Azt mondták, szép nyelv és a magyar népnek érdekes a történelme. Ennyi elég is volt David Michelának, aki olaszként ezután a Padovai Egyetemen még doktorátust is szerzett magyar irodalomból. A kilencvenes években látogatott Magyarországra, hogy itt írja meg diplomamunkáját Szent István királyról és Szent Gellért püspökről. Ekkor ismerte meg későbbi férjét, Tamást, akivel céget is alapítottak, és innentől kezdve már nem volt visszaút. Kérdésünkre, miért itt telepedtek le, így felelt: „Itt sokkal aprólékosabb, összetettebb az iskolai rendszer, és mikor megszülettek a gyerekeink, egyértelmű volt, hogy ide fogjuk járatni őket. Ráadásul itt kevésbé kell őket féltenünk, az olasz temperamentum ugyanis sokszor veszélybe sodorhatja a járókelőket, legalábbis ahol én nőttem fel.”
Amikor Galambos Ingrid, svájci születésű zongoratanárt faggattuk ittlétének okairól, így érvelt: „Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül kötöttem ki Magyarországon. A két legrégebbi barátnőm és a zongoratanárnőm is itt született, így már gyerekkoromban volt kötődésem a magyarokhoz. Ha valaki odakint Bartókot kezdett fütyülni, szinte biztos, hogy hibátlanul befejeztem helyette. Később pedig egy svájci-magyar építészhez mentem feleségül.” Azt mondja, itt nálunk sokkal nyitottabbak az emberek, a svájciak között híres precízségük távolságtartást eredményez. Hozzáteszi: „Tudom, nehéz elhinni, de itt sokkal nagyobb szabadság van, és ez számomra bármilyen anyagi biztonságnál többet ér. Svájcban még arra is van szabály, amire nem kéne: a játszótereken például táblán figyelmeztetik a gyerekeket többek között arra, hogy tilos hangoskodni.”
„Megvalósult álmom ezt az egyszerű életet élni”
Magyarország számunkra nem éppen konfliktusmentes, de olyanok is akadnak, akiknek a nyugalom szigete ez.
Daphne Stieda Kanadából, Vancouverből utazott ide, hogy részt vegyen egy pár hetes Bartók Szemináriumon. Ennek már sok-sok éve, és azóta is itt él: „Magyarországon sokkal pezsgőbb a zenei élet, és mivel zongorista vagyok, így egyszerűen itt ragadtam. Vancouverben például – ami azért egy két és félmilliós nagyváros – csupán egyetlen egy profi zenekar van. Itt viszont színvonalas komolyzenei együttesek dolgoznak, ráadásul fantasztikus a kulturális élet. Ez óriási érték.” Daphne Piliscsabán él: „Persze gyönyörű Kanada, de máshogy szép. Az például, hogy én ott ugyanígy a hegyek között élhessek, rengeteg pénzbe kerülne, amit nem tudnék megfizetni. A Dunakanyar és a körülötte magasodó hegyek pedig csodálatosak. Megvalósult álmom ezt az egyszerű életet élni.” Szerinte itt közvetlenebbek: „Kanadában nagyobb a távolság az emberek között, mindenki udvarias, de ez csupán máz.”
Mitsui Sen egy fiatal lány szerelme miatt jött Japánból Budapestre több mint harminc évvel ezelőtt. Mint mondja: „Magyarország csendesebb és nyugodtabb, és mivel szobrász vagyok, így nekem ez nagy segítség, hogy a munkáimban ki tudjam fejezni magam. A magyar gyógyfürdők pedig páratlanok.” Kérdésünkre, hogy mi az, ami mégis hiányzik, azt feleli: „Magyar feleségem, gyerekeim vannak, talán ezért sincs honvágyam. Azért ami mégiscsak hiányzott az elején, azok a japán ételek, de mára már ezeket is be lehet itthon szerezni.”
Egy brit, aki minden évben Liszt Hetet szervez
Az sem ritka, hogy munkájuk miatt érkeznek hozzánk messzi földről, aztán úgy alakul, hogy a látogatás akár egy életre szól.
Ram Rokka a budapesti Szent János Kórház sebészeti osztályán dolgozik. Nepálból érkezett hozzánk egy ösztöndíj program keretében, itt végezte az orvosi egyetemet. Azt mondja, Nepálban is kijárhatta volna, de a szakképesítés Magyarországon sokkal szervezettebb keretek között zajlik, mert több a rezidenseknek fenntartott hely. Egyelőre – a szakvizsga megszerzéséig – tehát mindenképp itt is marad. „Szerencsém van, mert Budapesten nagyon összetartó nepáli közösség van, úgy huszonöten élünk itt. Szoros a kapcsolatunk, számon tartjuk egymást, így kisebb a honvágyam is.” Felesége is nepáli, így mint mondja, a helyi ízek sem hiányoznak. Ram szerint a magyar konyha kevésbé fűszeres, így eleinte szokatlan volt, de mára már a gulyásleves, a halászlé és a töltött káposzta is a kedvencei. „Ezek az ételek egyediek az egész világon, igazán büszkék lehettek rájuk! Nem is beszélve a pálinkátokról.” – teszi hozzá vidáman. „Ez egy békés ország, nálatok még tornádók vagy nagy földrengések sincsenek.” – summázza Ram.
Marion Merrick angliai otthonát hagyta ott harminc évvel ezelőtt, amikor férjével Magyarországra költöztek. Férje ugyanis – aki akkor írta doktori disszertációját Liszt Ferencről – úgy tervezte, egy évet kutat majd a budapesti Zeneakadémián. A szerelem később is megmaradt, így itt ragadtak, és Paul Merrick azóta is a Zeneakadémián tanít, Liszt-kutató és minden évben ő szervezi az Esztergomi Liszt Hetet. Marion elismeri: „Ha most jönnék, nem biztos, hogy maradnék, de akkor még más világ volt. Azért az még ma is elmondható – ha egyre kevésbé is –, hogy Londonhoz képest fillérekért lehet hangversenyre, operába, moziba járni, és nekünk ez sokkal fontosabb, mint bármi más. Amikor idejöttünk, szinte ingyen volt itt minden, ami minket érdekelt: lemez, könyv és a kultúra. A kulturális élet a mai napig sokkal pezsgőbb Budapesten, mint Londonban.” Azt is hozzáteszi, hogy persze bizonyos dolgokat nehezebb volt itt beszerezni, de nekik nem lételemük az autó vagy a színes tévé. Ráadásul Budapesten – amikor idejöttek – szerinte sokkal jobb volt az oktatási rendszer, Angliában az igazán jó iskolák mind fizetősek voltak. Így amikor megszülettek a gyerekek, már nem volt kérdés, maradjanak-e.
„A gyerekeim már Londonban élnek és mesélik, hogy odakint rengeteg magyar él. Mostanában nagy divat a jobb élet reményében kiköltözni, és valóban rengeteg lehetőség is van odakint, de nehéz igazán jó munkát találni. Túl sok már a bevándorló, és ezt nem bírja követni a munkaerőpiac. Mindamellett pedig jó tudni, hogy rettenetesen drága odakint élni, mi ezért is maradtunk inkább Magyarországon. Sokan csak azt nézik, mennyit keresnek az angolok, de azt nem, ebből mennyit költenek lakbérre, ott ugyanis hetente kérnek el kemény összegeket.” – összegez Marion. Mivel tanár egy brit nemzetközi iskolában és szereti a munkáját, ráadásul már barátaik is mind ide kötik őket, nem akar visszamenni Angliába: „Nem minden az életszínvonal. Egyszerűen itt könnyebb kikapcsolódni. Idén például Liszt Év van, így különösen érdekes nyaruk lesz.”
„Magyarországon tapintható a feszültség”
Akik tehát nem Magyarországon születtek, sokszor pozitívabban látják a hazai helyzetet. Persze azért hibáinkat is elismerik, amikben egyébként nem sok újdonságot lehet felfedezni.
„A politika itt egy nagy játszótér! Szükséges lenne, hogy az ellenfél jó oldalát is felismerjük, itt viszont nincs igény a kompromisszumokra. A magyar politikusok ráadásul túlzottan elfogultak magukkal szemben, más országokban nincs ekkora dicsfény, például simán bringára pattannak és azzal tekernek be a parlamentbe.” – mondta egyikük.
Az is elhangzott, hogy Magyarországon sokan hajlamosak a múlton rágódni ahelyett, hogy a jövőn gondolkoznának. Olyan is akadt, aki – bár szeret itt élni, de – szívesen változtatna az itteniek gondolkodásán. Sokan ugyanis itt a problémákat nem akarják megoldani, egyszerűen csak legyintenek és azt sóhajtják: „Á, ez Magyarország!”
Egyikük megosztotta: „A feszültség tapintható, kicsit hígítani kellene ezt az emberekben azzal, hogy megpróbálhatnánk a jó dolgokat felismerni, akármilyen aprók is”. Hozzátette: „Sok minden persze másképp nézne ki, ha az emberek meg tudnának élni a fizetésükből, de a magyarok mindig arra koncentrálnak, ami nem jó az életükben”. Többen is megemlítették a híres magyar pesszimizmust: „Itt még a gazdagok se mosolyognak, tehát ez egyáltalán nem pénzfüggő, igenis lehetne a jó dolgokra összpontosítani.” Azt is ismerik már, amikor kellemetlen bemennünk egy boltba: „Szinte úgy érzem, mintha zavarnék. A tömegközlekedésen pedig egyértelmű, hogy mindenkinek rosszul kell éreznie magát, kevés az olyan ember, aki ne lenne haragos vagy rosszkedvű. Pedig máshol sem fenékig tejfel.”
Némelyikük úgy véli, a magyarok nem elég toleránsak, nem csak a külföldiekkel, de sokszor saját magukkal szemben sem. És az is kiderült, nem csak mi magunk érezzük, hanem kívülről is egyből szembetűnik: Korruptak vagyunk. Ilyen persze nálunk is van – mondják – csak ott börtönben ülnek, vagy bírságot kapnak a korrupt rendőrök, politikusok. „Az angol királynő lányától például egyik évben gyorshajtás miatt elvették a jogosítványát. A politikus is pénzbüntetést kap, ha ittasan vezet, mert ez a demokrácia.” Magyarországon ezzel szemben a politikusok a mentelmi jog mögé bújva még a szondát sem kötelesek megfújni. – hangzott el.
