Persze másmilyen nem is lehetett volna, hiszen ez a hatvanas éveit taposó playboy maga a két lábon járó jó ízlés és elegancia – de még ennek tudatában is megdöbbentő, hogy milyen könnyed, gördülékeny és szép koncertet rittyentett szerda este az Arénában a népes zenekarával. Népes közönség persze annak ellenére sem gyűlt össze asszisztálni ehhez, hogy előre sejthetően komoly esemény készült, de ezzel ne is foglalkozzunk: az ováció meg a taps nagyon hangosan ment, az énekes és kísérete meg nagyon nagy kedvvel zenélt így is.
Utóbbi alatt azonban nem pózokat és széles vigyorokat kell érteni, sőt még csak nem is „nem érdekel, hányan vannak” jeligével folyó örömzenélést – hanem azt, hogy az együttes is érzi, mennyire jó, és ennél fogva tudja, hogy van mit mutatnia, úgyhogy szereti is megmutatni magát. Lényegében erre is volt kihegyezve az egész koncert úgy látvány tekintetében, mint zeneileg, és olyan nagyszabású, de nem nagyzoló, grandiózus, de nem túlméretezett, arányos és harmonikus produkciót igen ritkán látni, ami ebből született. Már csak ránézni is jól esett a színpadra, amelynek hátterében végig passzentos képsorokat pergetett egy vetítővászon, és néha feltűnt két táncosnő is, elülső részén meg két-két vokalista között, hét zenész társaságában állt Ferry – amikor pedig meg is szólalt ez az egész, az már csaknem mesés volt. A gazdag hangszerelés ellenére olyan könnyedén jött elő minden az együttesből, hogy szinte folyt a zene, sőt a három (!) gitáros rendszeresen érkező, veretes szólói is szinte légiesnek tűntek, és még a vokalisták is minden cécó, grimasz és nekifeszülés nélkül másztak fel az égig érő oktávpaszuly legtetejére.
Bryan Ferry meg? Nos, ő úgy állt az egésznek a közepén, mint egy (természetesen Leonard Cohenbe oltott) Hugh Hefner a villájában: lehetett érezni, hogy ő a főnök, de inkább az egész életművét hagyta önmagáért beszélni, és ennek jegyében néha szinte csak egyszerű zenekari tagként viselkedett. Férfias karizmája persze akkor is beterítette az egész placcot, amikor beült hátra a billentyűk mögé, és ez még akkor is így lett volna, ha amúgy ócska számokat nyom – de hát az imént említett életmű nem épp arról híres, hogy vacak dalokból állna, és egészen alaposan át is lett pörgetve a szűk két órában. Más szóval feldolgozások, szólóslágerek és Roxy Music-szerzemények is nagy számban kerültek elő az I Put a Spell on You-tól a Like a Hurricane-ig, a Slave to Love-tól a Don’t Stop the Dance-en át a Kiss and Tellig, az If There Is Somethingtól a Love Is the Drugon át az Avalonig, és bár volt, ami kimaradt, kívánnivalót nem hagyott maga után a program. Még annak ellenére sem, hogy a Jealous Guy végén ráadás nélkül távozott az énekes, mert a megelőző percek revühangulata után – amikor az egész zenekar úgy villogott a Let’s Stick Togetherben, mint egy diszkógömb, és még a táncosok is előrejöttek – ez a szép dal elegánsan nyugvópontra vitte a produkciót.
Mondjuk persze fura is lett volna, ha az addigiak után pont a végét sikerül elrontani. Sőt talán nem is csak fura, hanem egyenesen irreális, ugyanis nem valószínű, hogy Bryan Ferry tudna hibázni abban, amit csinál. Ezek persze nagy szavaknak tűnnek így leírva, de hát szorri, néha történnek nagy dolgok.
