A választási gyôzelem biztoisította “lendületbôl” visszaállamosították a társadalombiztosítást, majd sok milliárdért a Postabankot. Viszszaállamosították a Malévet, a BÁV-ot, de visszavették a botrányosan drága használati díjú M1-es sztrádaszakaszt is. Érdekes momentum, hogy a rendszerváltás óta elôször gyarapodott az állami vagyon. Más jellegu szerepvállalás az, hogy 20 milliárdot fektet a kormány a futball infrastrukturális feltételeinek javításába. Az utóbbi 6-8 hónapban a tömegtájékoztatásban különösen széles – és minden esetben negatív – visszhangot kaptak a gazdasági életbe való beavatkozás újabb hadmuveletei (például gyógyszerárak, gázár).
Nem idegen. Nem veszem magamnak a bátorságot, hogy ezeket a lépéseket minôsítsem, csupán a tôlünk földrajzilag nyugatra elhelyezkedô országok gazdaságtörténetébôl vett példákkal szeretném illusztrálni, hogy az állami beavatkozás nem volt idegen az ott hatalmon lévô kormányok gondolkodásmódjától sem.
A francia gazdaságpolitikai koncepciót fejlôdésében bizonyos ciklikusság jellemzi. A háborút követô idôszak érthetôen erôs állami beavatkozása után a nyolcvanas évek elején tapasztalunk ismét komoly állami jelenlétet. Ekkor nagy vállalatcsoportokat (fôleg az acél- és vegyiparban) valamint néhány nagy bankot államosítottak. Ez hatalmas összegbe került, de közben kidolgozták az egyes ágazatok szerkezet-átalakítási tervét, valamint külön kiemelten foglalkoztak az információs technológia fejlesztésével is. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére az állami beavatkozás lényegesen csökkent, a korábban államosított bankokat újra privatizálták. A merev fiskális politika lazult, az adókat csökkentették.
A spanyol kormány – a Franco-rezsim védô-óvó gazdaságpolitikáját követôen – az európai uniós (akkor még európai közösségi) tagsággal járó kihívásokra történô felkészülést állította gazdasági akcióprogramja súlypontjába. Az elsô szakaszt (ez a hetvenes évek végéig tartott) a fokozatos import-liberalizáció, az árellenôrzés lassú felszabadítása, az adórendszer változtatása jellemezte. Késôbb, 1983 és 1986 között ágazati és regionális szerkezet-átalakítási terveket készítettek, majd a nem kevés fájdalommal (kapacitás-leépítés, elbocsátások) járó végrehajtás következett. A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje gazdaságpolitikáját az Európai Közösséghez való igazodás határozta meg. A jelenlegi prioritások a beruházás-ösztönzés, a kis- és középvállalkozások állami támogatása, valamint az oktatási rendszer modernizálása. Spanyolországban a kormány számos nagy cég privatizálása során aranyrészvényt tartott fenn, és annak révén jelentôs ellenôrzést, befolyást gyakorol. Ezt a módszert az Európai Unió (EU) végrehajtó szerve erôsen kifogásolja (s hasonló brüsszeli bizottsági eljárások vannak folyamatban Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália, Olaszország és Belgium ellen is).
Nagy-Britanniában a hetvenes évek végétôl követett állami szintu gazdaságpolitikai koncepciót a regionalitás, a kis- és középvállalkozások fokozott támogatása jellemezte, de külön “törôdtek” a nagy állami vállalatokkal is. Az egyes régiókba az úgynevezett fejlesztési ügynökségeken keresztül – befektetés-ösztönzési céllal – jelentôs költségvetési pénzek jutottak. Azt tapasztalták, hogy az állami befektetések többszörös értékben vonzanak magántôkét is. Walesben például minden font kormánytámogatás további 4,3 font magánforrás mozgósítását eredményezte.
Írországban az állami beavatkozásoknak komoly hagyományai vannak. Csak egyetlen példa ennek alátámasztására: a nyolcvanas évek második és a kilencvenes évek elsô felében létrejött új ír cégek 70 százaléka kapott állami segítséget, vissza nem térítendô támogatás formájában. Az 1991-ben kidolgozott koncepció lényegi elemei a nemzeti ipar fejlesztésének elsôdlegességét, a gazdaságirányítás modernizálását, a minisztériumi demarkációs vonalak átjárhatóságát, valamint a felsôoktatás reformját hangsúlyozták. Az ír gyakorlatra érdemes nekünk is odafigyelni, hiszen a hatvanas évek elején Írország gazdaságilag még Magyarországgal nagyjából egy szinten volt, ma pedig az unió középmezônyéhez tartozik.
A korábban végrehajtott szerkezet-átalakítás után a svéd kormány gazdaságpolitikájának elsôdleges célja a kilencvenes évek elején a tartós gazdasági növekedés fenntartása volt. Ehhez elsôsorban az adópolitikát, a gazdasági szabályzórendszert, a hitelezési politikát és a szerkezeti átalakulás támogatását szolgáló pénzügyi alapokat használták. A kormány külön alapot létesített az új munkaerô alkalmazásának ösztönzésére.
Úgy vélem, nemcsak a röviden bemutatott országok, hanem az EU többi tagországának elmúlt évtizedekben követett gazdaságpolitikája sok hasznos tanulság levonására ad lehetôséget számunkra. Természetesen egységes séma nincs, az országok egymástól is eltérô fejlôdési pályákat jártak be, gazdaságirányítási gyakorlatukat, a megválasztott módszereket idôrôl idôre változtatták, mindig igazodva a saját lehetôségeikhez és a nemzetközi fejlôdési irányokhoz. Magyarország jelenlegi problémái és az ebbôl adódó feladatok jelentôs része a fejlett országok hatvanas, hetvenes éveinek történéseihez hasonlítanak, de tanulhatunk a nyolcvanas években végrehajtott szerkezet-átalakítási programokból is.
Szükséges rossz. Az állami beavatkozás a nyugat-európai országokban a második világháború utáni újjáépítési szakaszban – egészen a hatvanas évek elsô feléig – igen jelentôs volt. A gazdaság talpra állításával ez visszaszorult, s attól kezdve csak akkor erôsödött fel, ha a gazdaság egésze – illetve egy vagy több szektora – valamilyen oknál fogva bajba került. Az állami beavatkozás a legtöbb esetben akkor is megfigyelhetô volt, ha a nemzetgazdaság egyik, vagy másik nagy vállalata került csôdközeli helyzetbe.
A Magyarországnál lényegesen fejlettebb országokban követett gazdaságpolitika számos megszívlelendô tapasztalattal szolgál ugyan, adaptálni azonban ezeknek csak kis részét tudjuk. Az állam beavatkozására a mi átmeneti gazdasági körülményeink között bizonyos területeken szükség van. A szorosabban vett gazdasági területen az állami szerepvállalás súlypontjai a makroszintu tervezésben, a beruházás-élénkítésben, az infrastruktúra-fejlesztésben, a kis- és középvállalatok (a beszállítói kör) támogatásában és a változó körülményekhez igazított, egyre kifinomultabb módszerekkel folytatott piacvédelemben lehetnek (a legutóbbira is van bôven nyugat-európai példa). Persze nagyon vigyázni kell, mert a gyógyszerárak és a gázár kapcsán megfogalmazódott olyan vélemény, hogy “a mostani kormány szociális érzékenysége nagyobb, mint az elôzôé”, ez az állítás akár igaz is lehet, ez az egész nemzetgazdaságnak azonban sokba kerülhet.
