Regényt dolgoz fel az osztály. Indítanak egy Facebook-oldalt, amin a regényről szóló átvett és saját kritikákat, véleményeket, ahhoz kapcsolódó képeket jelenítenek meg. Ezekhez a diákok kommenteket írnak, a kommenteket is kommentelik. Vitatkoznak.
Pont azt csinálják, amit amúgy is naponta több órán keresztül. Csak itt a netközösségi élet egy a tanár által „furfangosan” felvetett témára épül. Majd a regényről készítenek egy honlapot. Közösen (pedagógusok úgy mondanák: kooperatívan) dolgoznak, mindenki részt vesz a munkában, a „kockák” az informatikai teendőket vezetik, a „művészlelkek” a megjelenést, az irodalmárok a tartalmakat felügyelik. A tanár azért gondoskodik arról, hogy a szerepek időnként cserélődjenek is. Így is lehet irodalmat tanítani – mutatott rá Arató László a Magyartanárok Egyesülete (ME) elnöke a hétvégi Digitális Nemzedék Konferencián.
Megváltozott agyműködés
Manapság sokat emlegetjük, hogy az iskolákban sok a motiválatlan diák, a tanárok pedig eszköztelenek és tehetetlenek a tanórákon. Az ELTE PPK, a ME és az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete közös konferenciáján a szakértők arra keresték a választ, mit kezdhet az iskola azzal a történelemben most először előforduló helyzettel, amikor a tudás egy szegmensét (a digitális kultúrához való hatékony kapcsolódást) nem a tanár birtokolja, hanem a tanítványai. Mindez ugyanis egy új pedagógia-pszichológiai hozzáállást követel.
A most felnövekvő fiatalok – erősen a digitális világra épülő – szocializációja alapjaiban változtatja meg agyműködésüket, gondolkodásukat, viselkedésüket. Gyarmathy Éva pszichológus kiemelte, hogy az emberi kultúra minden jelentős változása az idegrendszer és ezáltal a képességek drasztikus átalakulásával jár. Ez volt a helyzet az írásbeliség elterjedésekor is (amikor meggyengült az emlékezési képességünk, hiszen például nem kellett fejben tartani a hosszú történeteket, cserébe viszont megnyertük az úgynevezett szekvenciális, lépésről lépésre történő, elemző, logikai gondolkodást), és ez a helyzet ma, a digitális világ kiteljesedésekor is. Ma egyre nagyobb szerepet kap az információk átfogó, téri-vizuális feldolgozása. A technika teremtette új helyzethez – kísérletileg is bizonyítottan – alkalmazkodik még az idősebbek agya is, de különösen igaz ez az ebbe a világba született Y, Z betűkkel leírt nemzedéké.
A Prensky által digitális bennszülötteknek nevezettek napi 3-4 órát töltenek a képernyők (a PC és most már egyre inkább az okostelefonok) előtt. Ehhez képest az iskolába lépve hirtelen egy évszázadot ugranak vissza. Ahogy Tari Annamária pszichiáter fogalmazott a konferencián, ez a generáció 5-6 éves korától szívja magába a multitasking működést, pörögnek, egyszerre nyolc dologra figyelnek, majd beülnek az iskolapadba, és ott egy tanárnak nevezett „belassult audiovizuális inger” próbálja elmagyarázni nekik a tananyagot. Nem csoda, ha eközben unatkoznak, izegnek-mozognak, fegyelmezetlenkednek.
A katedrapedagógia nem működik
A helyzettel kezdeniük kell valamit az iskoláknak. Például be kell látniuk, hogy az iskola már rég nem a gyerekek tudásszerzésének egyetlen helyszíne. Ebből az következne, hogy jelentősége, a gyerekek nevelésére, tanítására gyakorolt hatása csökken. Mindez – ahogy arra a konferencia szinte minden előadója rámutatott – azonban csak akkor igaz, ha a hagyományos katedrapedagógia nézőpontjából közelítjük meg a jelenséget. Ha az iskola rendszerszinten képes átértékelni funkcióját, és a tudás egyedüli forrásának és átadójának szerepéből képes lesz a gyerekek aktív tudásszerzése ösztönzőjének, szervezőjének, vezetőjének szerepébe átlépni, akkor a pedagógusok a digitális nemzedék jelenleg problémának tartott jelenségeit támasznak és segítségnek fogják tekinteni – véli Bedő Ferenc oktatási szakértő.
Például ha azt a kiugróan magas aktivitást, amit a mai gyerekek a neten töltenek (sokszor haszontalannak tűnő dolgokkal) át tudja fordítani a pedagógia a saját oktató-nevelő céljaira, akkor a netgeneráció – minden valós veszély ellenére – is hasznosan tölti el idejét az iskolapadban.
A konferencián több száz pedagógus vett részt, az oktatáspolitikát viszont nem képviselte senki. Bár egy szó nem hangzott el Hoffmann Rózsáról, az új köznevelési törvényről és a központi alaptantervről is alig, ha jobban belegondolunk, az előadók egy olyan oktatáspolitikai változást szorgalmaztak, ami köszönő viszonyban sincs az új – a magyar oktatást a hatvanas évekbe visszarepítő – elképzelésekkel.
Hogy lehetne például az Egri csillagot Facebookon feldolgozni egy központból előírt, az iskoláknak mindössze 10 százalék szabadságot hagyó alaptantervvel?
