A játékosok egyenként szállingóztak ki a Liszt Ferenc Repülőtér 2B termináljának várótermébe. Ezúttal elmaradt az autogramvadászok rohama, jobbára a családtagok és a szövetség alkalmazottai köszöntötték Kemény Déneséket.
A szövetségi kapitány szűkszavúan csak ennyit mondott a felvetésre, miszerint a bírók alaposan belenyúltak a szerbek elleni elődöntő folyásába: „Itthon is mindenki látta, hogy mi történt, én ehhez nem szeretnék semmit se hozzáfűzni. A korábbi években is történt ilyesmi, akkor elég erősek voltunk ahhoz, hogy elviseljük a nyomást, most nem.”
Steinmetz Ádám, a válogatottba hosszabb szünet után visszatérő olimpiai bajnok center részletekbe is bocsátkozott, amikor kérdeztük.
– Gratulálok az elődöntőbe jutáshoz. Melyek e pillanatban az uralkodó érzései?
– Köszönöm a gratulációt, de csalódott vagyok. Éremmel szerettem volna hazajönni a sanghaji világbajnokságról. Erre meg is volt a reális esélyünk, nagyon jó mérkőzéseket játszottunk, s mind az elődöntőben, mind pedig a bronzmeccsen csak egyetlen góllal maradtunk alul – helyenként kifejezetten jó játékkal. Sajnos, a védekezésünk hagy némi kívánnivalót maga után. Ezen minél gyorsabban változtatnunk kell, ez a játéknak az az eleme, amelyben fejlődnünk kell. Ha ez sikerül, akkor – címvédőként kiutazva a londoni olimpiára, s azt megelőzően az eindhoveni Európa-bajnokságra – dobogóesélyes csapatként szállhatunk vízbe.
– Mi is láttuk a televízióban, hogy a bírók mit műveltek bizonyos esetekben. Mekkora a játékvezetők felelőssége abban, hogy csak negyedikek lettünk?
– Nehéz ezt megítélni a vízben, meg nem is az én tisztem. Azt gondolom, hogy a magyar vízilabda-válogatott tagjaként hozzászoktam, hogy mindig ellenszélben játszunk. Valószínűleg így volt ez az elődöntőben is, amikor egészen meggyőző különbséggel vezettünk a padlón lévő szerb válogatott ellen, de a bírók megsegítették őket. És a szerb van annyira jó válogatott, hogy élni is tudott ezzel a segítséggel. Főleg, ha mi is hibázunk, márpedig hibáztunk, nem akarom a felelősségünket megkerülni. Elég sok hibát követtünk el védekezésben, aztán úgy érzem, fizikálisan és mentálisan is szétestünk az utolsó negyed második felére és a hosszabbításra.
– Mintha hiányzott volna a gyilkos ösztön a csapatból, nem vitte be a megsemmisítő ütést a megroggyant ellenfélnek.
– Ezt belülről én is így láttam, viszont az is igaz, hogy jó néhány meghatározó játékos leblokkolt, nem tudtunk erőt adni egymásnak, nem működtünk csapatként, ehelyett mindenki a saját energiájából próbált meríteni. Nyilván a szakmai értékelésnek meg kell történnie, ha azt mondom, hogy negyedik helyet szereztünk a világbajnokságon, akkor az önmagában nem egy hízelgő eredmény. A játék képe alapján azonban kijelenthetjük, hogy a magyar válogatott újra ott van a világ élmezőnyében, és valóban megvan az esélye arra, hogy Londonban ismét a csúcsra érjen.
