Putyin végcélját ismerjük. Ha az megvalósul, mi mind halottak vagyunk

– feleli diplomatákra ritkán jellemző nyersességgel Danilo Ljubkivszkij, a Kyiv Security Forum nevű szervezet elnöke és egykori külügyminiszter-helyettes, mikor a háború lehetséges kimeneteleiről kérdezem első ukrajnai esténken. Mondandóját nyomatékosítja egy tétova mozdulattal, a körülöttünk ülő néhány fiatal ukrán író, költő, újságíró és aktivista felé intve, akik – hozzánk hasonlóan – épp a levesüket kanalazzák. Az efféle kijelentéseket drámai hatásszünet szokta követni, de itt az csak beleveszne a zsibongásba és tányércsörgésbe. Kijev belvárosának egyik trendi éttermében ülünk, mely egy nyirkos hétfő estén is zsúfolásig telt vacsorázó helyiekkel, köztük vendéglátóinkkal (a PEN Ukraine írószervezet tagjaival), és persze velünk: egy maroknyi magyar és brazil újságíróval, akik pár órával korábban érkeztek a fővárosba, hosszas vonatozás után. Nyomasztó társalgási témánk – ami nem is lehetne más, mint az országot évek óta sújtó háború – furcsa kontrasztban áll a roskadásig megrakott asztallal, az újhullámos ukrán gasztronómia remekeivel, a poharunkba töltögetett környékbeli borokkal és a vibráló elevenséggel, ami körbevesz minket.

Mindent a győzelemért

Az egyik oldalon a hétköznapok normalitása, a másikon a szűnni nem akaró pusztítás, ami kizökkenti az időt a megszokott menetéből. Ez a kettősség szinte mindenhol ott kísértett pár napos látogatásunk során.

• Bucsában, ahol lágy őszi napsütésben érkeztünk meg a hírhedt tömegmészárlás helyszínére, és a templomkert békés idilljét nehéz volt összekapcsolni a tudósításokból ismert borzalmakkal.
• Abban a takaros kis kertvárosi utcában, amelyen áthaladva – ha kísérőnk nem hívja fel rá a figyelmet – eszünkbe sem jutott volna, hogy tényleg ott készültek a világsajtót bejárt ikonikus fotók 2022 tavaszán a kiégett tankokkal és a romba dőlt házakkal.
• Vagy a Kijev Törökbálintjaként jellemezhető Irpinyben, ahol tömve volt a játszótér, és fiatal családok sétálgattak a hangulatos parkerdőben, miközben mindenfelé táblák emlékeztettek arra, hogy tilos letérni az ösvényről, mert a terület el van aknásítva.
• A legszélsőségesebben pedig talán azokban a gyerekrajzokban, amelyeket a belorusz határhoz közeli falucska, Jahidne iskolai pincéjének falán láttunk.

A színes nyuszit, cicát, elefántot és a focizó pálcikaembereket ugyanis akkor rajzolták oda, amikor a régiót megszálló oroszok a falu teljes lakosságát bezárták csaknem egy teljes hónapra a szűk, ablaktalan terekbe: 367 ember 198 négyzetméteren, elegendő élelem, privát tér, vécé és sokszor a létfenntartáshoz szükséges levegő nélkül. Több mint hatvan gyerek volt közöttük, a legfiatalabb mindössze 1,5 hónapos, a legidősebb fogoly pedig 93 éves. Minket egy nyugdíjas korú, bajszos öregúr vezetett körbe a helyszínen, aki a megszállás előtt az óvoda gondnoka volt, és többek között 16 éves unokájával élte túl az emberhez méltatlan 27 napot. Mint kiderült, rendszeresen tart ilyen „pincetúrákat” a helyszínre érkező politikusoknak, újságíróknak, így már közel száz alkalommal kellett aprólékosan felidéznie mindazt, ami történt velük odalent. A kérdésre, hogy hol talál magában erőt ehhez, csak annyit felelt: ez az ő szerény hozzájárulása a honvédő háború megnyeréséhez és „az igazság visszaállításához”.

Mindent a győzelemért. Hálás vagyok annak, aki hírét viszi a történteknek, mert nem akarom, hogy bárki másnak, a világ bármelyik országában valaha is át kelljen élnie mindazt, ami velünk történt

– mondta nekünk ugyanazzal a rezzenéstelen arccal, amivel a kegyetlenkedésekről is mesélt. Az iskola amúgy nem nyit újra, az épületet hamarosan emlékhellyé alakítják át, gyerekrajzokon túl tehát a szétszórt tárgyakat és azt a krétával írt listát is megőrzik a pincefalon, melyen a foglyok meghalt társaik névsorát vezették. A leamortizált házak jó részét mára helyreállították Jahidnében, és a kiszabadulás után elmenekült lakosok is elkezdtek visszaszállingózni, de a közösségi trauma természetesen nem múlik el nyomtalanul. A mélységét jelzi, hogy amíg idegenvezetőnk nekünk, távolról érkezett ismeretleneknek képes rutinszerűen felidézni a megszállás napjait, addig a falubeliek egymás között nem beszélnek erről az időszakról. Kizárólag a jövőbe akarnak tekinteni, és élni tovább az életüket. Mert, ahogy említettem,

nemcsak a háború folyik tovább Ukrajnában, de az élet is.

Ez egyfelől teljesen logikus, sőt magától értetődő, ám a sztereotípiáimra alaposan rácáfoltak a pezsgő kijevi utcák, a hangulatos kávéházak, vendéglők és a fiatalokkal teli szórakozóhelyek. Igaz, a város látképéből szinte teljesen hiányoznak a turisták és a 25 feletti fiatal férfiak (az utóbbiak leginkább csak katonai egyenruhában tűnnek fel), de ez a derengő hiányérzet csak idővel tudatosul az emberben. Viszont amikor már éppen megfeledkezhetnénk arról, hogy egy háborús fővárosban járunk, mindig szembejön valami félreérthetetlen emlékeztető: pár kiégett orosz harckocsi, ami minden második utcasarkon ott díszeleg moráljavító céllal, egy hatástalanított bombákból emelt köztéri szobor, egy megdöbbentően monumentális roncstemető, amelyben az invázió idején kilőtt személyautókat hordták halomba, vagy épp az elesett katonák emlékét őrző sok ezer zászlócska a Majdanon. És persze ott vannak a betört ablakú, romos épületek, amelyekből Kijevben és környékén is akad bőven.

A központi pályaudvarhoz például egészen közel fekszik az a gyerekkórház, amelyiket rakétatalálat ért a nyáron, és amelynek sajtósa, Lisa – céltudatos, fiatal nő – maga is jelen volt a támadáskor. A parkolóban állva a telefonján mutatja meg nekünk a torokszorító felvételeket, amiket a becsapódás utáni percekben rögzített: a zaklatott videókon káosz, törmelék, ajtólapra fektetett sérültek és a gyereküket kereső anyák kétségbeesett sikolya.