Bár Abraham Lincoln már 1862-ben szabadságot ígért a polgárháborúban legyőzendő déli államok fekete rabszolgáinak az Előzetes Emancipációs Kiáltvánnyal (amely 1863. január 1-jével lépett életbe), az északiak győzelme csak elméletben hozta el a feketék egyenjogúságát a „Szabadság Földjén”, a gyakorlatban nem.
A polgárháborút követő rekonstrukciós időszakban ugyan javult a feketék helyzete, akiket innentől már nem láncoltak a gyapotföldekhez, hanem szabadon választhatták a bérrabszolgaságot az északi üzemekben – olykor rosszabb munkakörülmények között, mint egy déli ültetvényen –, az 1870-es évektől azonban a déli államok sorban léptették életbe a feketék jogait korlátozó úgynevezett Jim Crow-törvényeket.
Eldőlt az első dominó
Ezek a furfangos rendelkezések közvetve fosztották meg a politikai jogaiktól az egykori rabszolgákat – például úgy, hogy a választójogot adófizetéshez vagy írni és olvasni tudáshoz kötötték, ezzel aránytalanul jobban sújtva a jóval szegényebb fekete közösséget, amelyet szegregáltak a mindennapokban. Ebből lett elege 1892-ben egy Homer Plessy nevű louisianai cipésznek, aki csak azért sem akart a feketék helyére ülni a vonaton, mire letartóztatták.
Plessy nem nyugodott, és egészen a Legfelsőbb Bíróságig fellebbezett. Ott azonban 1896-ban elutasították a keresetét a „külön, de egyenlően” elvre hivatkozva: vagyis nem sért törvényt a szegregáció, amennyiben ugyanazt a szolgáltatást biztosítják a feketéknek, mint a fehéreknek. Hogy az „egyenlő” aztán miképp nézett ki a gyakorlatban, bárki meggyőződhet, aki csak egy pillantást vet egy fehéreknek, illetve egy feketéknek fenntartott tetszőleges vasúti váróterem és közvécé fotóira a 20. század első feléből.
Gunnar Myrdal szociológus az 1944-ben publikált An American Dilemma – The Negro Problem and Modern Democracy című, kiáltványként ható tudományos munkájában érvelt amellett, hogy változtatni kell a felháborító helyzeten, mert az amerikai demokráciára ráég a képmutatás. 1954-ben felül is írták végül a „Plessy vs. Ferguson” döntést. Az Earl Warren vezette Legfelsőbb Bíróság igazat adott Oliver Brownnak, aki nem fogadta el, hogy csak a feketék iskolájába írathatja a kislányát. A bírák megállapították, hogy a szegregáció eleve nem biztosíthatja az egyenlőséget, ezzel eldőlt az első dominó.
Akciók szerte az országban
1955-ben indult csatába a fekete emancipációs mozgalom, amikor az Egyesült Államok egyik legreakciósabb állama, Alabama (a South Park sorozat „Vidéki Man” játékbaba-paródiája az eredetiben „Alabama Manként” futott) fővárosában, Montgomeryben kiálltak a letartóztatott Rosa Parks varrónő mellett, aki nem volt hajlandó átadni az ülőhelyét a fehéreknek.
A feketék bojkottálni kezdték a városi tömegközlekedést, míg el nem törölték a buszok ülőhelyeire vonatkozó diszkriminatív rendelkezést: 381 napig tartott az akció. A helyi küzdelem élén már Martin Luther King Jr. (1929–1968) baptista tiszteletes állt, aki a Rosa Parks-ügy idején még csak fél éve élt Montgomeryben, de a bojkott első napjának végén már ötezren hallgatták a szónoklatát.
A siker nyomán polgárjogi engedetlenségi akciók indultak szerte az országban: fekete fiatalok ültek be kávézók, bárok fehéreknek fenntartott ülőhelyeire, és ha nem szolgálták ki őket, másnap is odamentek, beültek a helyre, még többen: a sit-in akciók az erőszakmentes tiltakozások legnépszerűbb formái lettek, és egyre több fehér vett részt bennük a feketék oldalán. A „Freedom Rides” (Szabadság Utasai) nevű akció keretében fehérek ültek le a „fekete” ülésekre, átadván a diszkrimináltaknak a jobb, „fehér” helyeket. 1963-ban a polgárjogi tüntetések száma az ezret közelítette, és mintegy húszezer tiltakozót tartóztattak le.
Hosszú út brutális összecsapásokkal
A mozgalom csúcspontjaként hangzott el Martin Luther King „Van egy álmom” című legendás beszéde, a 20. század egyik legnagyobb hatású szónoklata. A fővárosba, Washington D. C.-be szervezett „Menetelés a munkáért és a szabadságért” demonstráción, 1963. augusztus 28-án King arra emlékeztette a 250 ezer felvonulót, hogy Lincoln emancipációs proklamációja csak írott malaszt maradt:
„Száz évvel ezelőtt egy nagy amerikai – most az ő árnyékában állunk – aláírta a rabszolga-felszabadító törvényt. Ez a nagy horderejű határozat a reménység messzire ellátszó jelzőfényét villantotta fel olyan néger rabszolgák milliói számára, akiket már elsorvasztott a reménytelenség. Úgy érkezett, mint boldog virradat, mely véget vet a fogság hosszú éjszakájának. Száz évvel később azonban szembe kell néznünk azzal a tragikus ténnyel, hogy a négerek ma sem szabadok. Száz évvel később a négerek életét még mindig béklyóba verik a faji megkülönböztetés bilincsei és láncai. Száz évvel később a négerek a szegénység magányos szigetén élnek, miközben körbeveszi őket a jólét óceánja.”
Az 1964-es év gátszakadást hozott, Lyndon B. Johnson progresszív elnöklése idején – amely méltatlanul alulértékelt, mivel ráégett a vietnámi háború – a Kongresszus elfogadta a polgárjogi törvénycsomagot, Kinget pedig Nobel-békedíjjal tüntették ki.
De Martin Luther King álmának valóra válására egészen Barack Obama 2008-as elnökké választásáig kellett várni, és addig hosszú út vezetett brutális összecsapásokkal. King lelkész erőszakmentes mozgalma ugyanis radikalizálódott, a rasszista rendőrök pedig keményen odacsaptak, ezzel benzint locsolva a tűzre: 1967-ben rekordszámú erőszakos megmozdulást és összecsapást regisztráltak, 1968-ban lángoltak Los Angeles, Detroit és Chicago fekete gettói. De a legnagyobb zajt James Earl Ray lövése váltotta ki 1968. április 4-én:
Martin Luther Kingre emlékezve Ronald Reagan 1983. november 2-án írta alá a polgárjogi legenda előtt tisztelgő törvényt, amely nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá tette január harmadik hétfőjét.
