„És mondd, jövőből jött fiú, ki az Egyesült Államok elnöke 1985-ben? – Ronald Reagan. – Ronald Reagan? Az a pojáca?” – Sokan emlékezhetünk rá, hogy a Vissza a jövőbe című 1985-ös filmben miképp kerekedik el a Doki szeme a Ronald Reagan név hallatán. 1955-ben még tényleg viccnek tűnhetett, hogy az addigra már a mozikból kikopó és a televízióban mindenféle megvetett reklámszerepet elvállaló, kiöregedett westernszínészből egyszer amerikai elnök lehet – aki ráadásul 1984-ben minden idők legnagyobb különbségű győzelmével újrázott.
Soha nem látott gazdasági problémák
A legendás republikánus elnökre, Ronald Reaganre (1981–1989) Magyarországon jellemzően a hidegháborús győzelme miatt emlékeznek, mint aki az offenzív külpolitikájával és a fegyverkezési verseny újraindításával megroppantotta a Szovjetuniót, ezért is kapott a szovjet „felszabadítási” emlékműnek nekirongyoló szobrot a pesti Szabadság téren. Az amerikai történészek között azonban jóval vitatottabb a megítélése, hiszen Ronald Reagan elnöksége alatt bontották le a New Dealt a neokonzervatív ellenforradalom jegyében.
Mikor Reagan elnök egykori kaliforniai kormányzóként, akkor minden idők legidősebb elnökeként, 69 évesen a Fehér Házba költözött (ma már szinte fiatalembernek hatna), a külpolitikai kudarcok mellett az 1929-es világválság óta nem látott gazdasági problémák sújtották Amerikát: az energiaárak robbanása inflációt okozott és taccsra vágta a nemzet büszkeségét, az autóipart. Munkanélküliség és recesszió gyötörték az országot, a közgazdasági lexikonokba egy új szócikket kellett felvenni: a „stagflációt”, vagyis a gazdasági stagnálás és az infláció elméletileg addig kizárt, a gyakorlatban pusztító keverékét.
Az 1980-as elnökválasztáson Jimmy Carter elnököt legyőző, az antikommunista héják, a vallási fundamentalisták mellett a nagyvállalatok támogatását élvező korábbi kaliforniai kormányzó (1967–1975) szakított a Franklin D. Roosevelt elnöksége, a gazdasági világválság intervencionista kezelése óta uralkodó fiskális politikával. Nem hivatalos gazdasági tanácsadóként a neoliberális chicagói iskola alapítójára, a monetarista Milton Friedmanra hallgatott – az 1976-os Nobel-emlékdíjas közgazdász referenciamunkája a fasisztoid Pinochet-rezsim „versenyképessé” tétele volt –, ami magyarázatot ad Reagan válságkezelési programjára.
Vudu gazdaságtan?
Az elnök kirakatba tett gazdasági guruja a mérvadó közgazdászok által inkább kuruzslónak tartott Arthur Laffer volt, aki az egy papírszalvétára felskiccelt, úgynevezett „Laffer-görbéről” híresült el: eszerint, ha a kormány több pénzt hagy a gazdagoknál, akkor azok befektetik a pénzüket, beindítják a gazdaságot, és így hosszabb távon a gazdagok profitjából annyi lecsurran-lecseppen a szegényekhez, hogy összességében ők is gyarapodnak. Míg, ha közvetlenül nekik adnák a pénzt támogatás formájában, az kidobott összeg lenne, mert nem tudják, de nem is akarják befektetni, a segélyezés ugyanis lustaságra nevel – vélték a republikánusok, a szövetségi felzárkóztatási programok (mint amilyen Lyndon Johnson „Great Society”-je volt) nagy kritikusai.
Reagan a gazdasági problémákat adócsökkentéssel, privatizálással, deregulációval, a szociális juttatások megvágásával, kormányzati kiadáscsökkentéssel (kivéve a fegyverkezésre szánt összeget, amelyet meg is növeltek) kívánta kezelni. Mert, ahogy az 1981-as beiktatási beszédében elmondta:
A kormány nem a megoldás a problémáinkra, a kormány maga a probléma.
Mielőtt alelnöke lett volna, maga idősebb George Bush is „vudu gazdaságtannak” tartotta Reagan gazdaságpolitikai programját, ami szociális katasztrófát kockáztatott a bizonytalan gazdasági fellendülés érdekében – és itt át is adnánk a szót Andor László közgazdásznak: „Reagan kiadáscsökkentő lépései jelentősen megrövidítették a szociálpolitika költségvetését. Számottevően csökkent a családi pótlékra fordított összeg, az iskolai étkeztetés állami támogatása, valamint a szegényeket támogató lakbér-kiegészítés és élelmiszerjegy-juttatás. Teljes egészében megszüntették azt a 3,8 milliárd dolláros keretet, amellyel a szövetségi költségvetés támogatta a tagállamok közmunka-programját.” (Amerikai politika a XX. században, 1998)
A gazdasági növekedés azonban csak nagyon nehezen indult be, hiába húzták azt a hadiipari megrendelések, ugyanis ekkor esett át teljes generálszervizen a vietnámi háborúban megtépázott amerikai hadsereg (amely 1983-ban megmutatta erejét Grenada legázolásával, ezzel az instant háborús győzelemmel próbálva túllépni a Vietnám-traumán). Még a konzervatív John Lukacs se volt elégedett Reagan kormányzásával: „Két évvel Reagan megválasztása után a történész kénytelen megállapítani, hogy Reagan »konzervativizmusa«, némely tagadhatatlan erénye ellenére, rövidlátónak bizonyult.” (Az Egyesült Államok 20. századi története, 1984) Az amerikai magyar „reakciós” történész még azért is kritizálta Reagant, mert
Sármjában és humorában bíztak
A gazdaság berobbanásának elmaradása, a növekedő társadalmi egyenlőtlenségek, a kisemberek lecsúszásának problémája mellett ugyanis megjelent központi témaként az idei elnökválasztási kampányból is jól ismert „életkor”-kérdés: vagyis, hogy Ronald Reagan túl öreg a második ciklusához. Reagan enyhén szólva nem volt a legokosabb amerikai elnök, de legalább lusta is volt, így az ügyek vitelét rábízta az olyan kiváló képességű, nagy munkabírású beosztottjaira, mint James Baker. Valószínűleg ekkor már az élete végén elhatalmasodó Alzheimer-kór is megtámadta az elnököt: egyre többet hibázott, sokat aludt, kora este már pizsamában ült a tévé előtt, bár az azért nem fenyegetett, hogy a „Nurse” (Nővér) gomb helyett véletlenül a „Nuke” (Atomfegyver) gombra üssön, mint a Genesis Land of Confusion című 1986-os klipjében a Reagan-gumibáb.
A demokrata Walter Mondale (Jimmy Carter alelnöke) elleni első elnökjelölti vitán Reagan katasztrofálisan szerepelt: a stábja profi módon akarta felkészíteni, de a rengeteg statisztikai adattal csak teljesen összezavarták az elnököt, akinek a szellemi állapota még a híveit is aggasztani kezdte. A második vita előtt aztán teljesen eltérő stratégiához folyamodott a republikánus stáb: kidobták a statisztikákat, hagyták a felkészítést, és mindent csak az elnök sármjára és legendás humorára bíztak. (Erre jó példa, hogy amikor Reagant szembesítették azzal, hogy elnökként milyen sokat pihen, így válaszolt: „A munkába még nem halt bele senki, de miért kockáztatnánk?”)
Tökéletesen bejött a húzás: amikor az egyik riporter szóba hozta a kényes, de az első vitás leégés után már mindenkit érdeklő „age issue”-t, Reagan azt válaszolta, hogy az életkorral nem akar foglalkozni az elnökválasztási kampányban, mert „nem hajlandó politikai célokra kihasználni ellenfele fiatalságát és tapasztalatlanságát”. Erre az akkor 56 éves Walter Mondale is hahotázni kezdett a pulpitus mögött, mint ahogy vele nevetett szinte egész Amerika.
A tévénézők azt láthatták, hogy Reagan még mindig Reagan, és az elnök ezzel a viccel az elnökválasztást is megnyerte, nem is akárhogy: Mondale csak a saját államát, Minnesotát vitte el a mindig a demokratákkal tartó Washington D. C. mellett – az összes többi elektori szavazatot Reagan söpörte be: 525-öt 13-mal szemben. A történész ne mondja azt, hogy „soha”, de az amerikai belpolitika polarizálódása miatt aligha fogják valaha is felülmúlni ezt a diadalt.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
