Kultúra

Narine Abgarjan: Ha az ember háború idején is képes tréfálkozni, akkor van remény

Varga Jennifer / 24.hu
Varga Jennifer / 24.hu
Az örmény származású, oroszul író Narine Abgarjan életét végigkísérik a háborúk: családja az Azerbajdzsán által tavaly elfoglalt Hegyi-Karabahból származik, ő maga az örmény határon, bombázások és harcok közepette nőtt fel, aztán Moszkvába költözött, amit az orosz-ukrán háború kitörésekor hagyott ott. Könyveiben mégis az élet felé fordul. Emberségről, hétköznapi csodákról és egy szeretett kis faluról mesél. Negyedik magyarul is megjelenő könyve, A szín hallgatása bemutatója alkalmából érkezett Budapestre, a Margó Fesztiválon beszélgettünk vele életről, halálról, irodalomról és háborúról, na meg a fehérneműbe tűzve hordott gombostűk mágikus erejéről.

Tizenhét éves voltam, amikor kitört az első karabahi háború. Berd, a szülővárosom az örmény–azeri határon fekszik, így sokszor találtuk magunkat a harcok közepén, állandóan bombázták ezt a területet. A háború borzasztó erős ellenség. Fáradhatatlanul munkálkodik, hogy mindent elpusztítson, ami emberi. Mindent, ami élet. Mi, emberek viszont már csak olyanok vagyunk, hogy mindenhez hozzászokunk. Még a háborúhoz is. Emlékszem, egy alkalommal épp zöldbabot főztem a konyhában, amikor elkezdődött a bombázás. Azt gondoltam, végső soron teljesen mindegy, hogy kimegyek-e vagy sem. Úgyhogy maradtam. Aznap találat érte a házunkat. Egy ötemeletes épületben laktunk, a másik végébe csapódott bomba. De én megfőztem a zöldbabot. Ha nem főzöm meg, kialszik a tűzhely, tűzifánk meg nem volt több. Megfőztem, ettem belőle, utána indultam csak el, hogy megnézzem, mi lett a házzal. Ennyire hozzászoktunk addigra a bombázáshoz

– meséli Narine Abgarjan, mikor könyvei két állandó szereplőjéről, a háborúról és Berdről kérdezzük. Az örmény származású, de oroszul alkotó írónő évtizedek óta nem lakik már a lapos hegyekkel körülvett, pár ezres lélekszámú kis-kaukázusi városban, huszonévesen Moszkvába költözött. Történeteiben mégis újra és újra visszatér Berdhez és az itt élő, kicsiny közösséghez; a mágikus falusi világhoz, ahol gyermekkorát töltötte. Nem arról van szó, hogy egyszer csak úgy kiválasztotta, hogy erről fog írni, mondja: azért ír Berdről, mert a világon ezt ismeri a legjobban. „Gyermekkoromban minden reggel azzal kezdődött, hogy a falu összes házánál kinyitották a kapukat és kiengedték a teheneket. Ezek aztán elindultak, szépen lassan összeolvadtak egy nagy folyammá, és lementek egész a völgyszorosig, ahol a pásztor várta őket. Este, amikor visszatértek a faluba, a csorda fokozatosan ágakra oszlott, aztán a tehenek, mint kis cseppek, kiváltak az ágakból, ki-ki megtalálta a saját kapuját. Az egész gyerekkorom ilyen apró csodákból állt. Annyira szerettem ezt a közeget, hogy egyszerűen muszáj volt erről írnom. Másokkal is meg akartam osztani” – mondja.

A világ persze változik, Berd sem olyan már, mint a féltve őrzött emlékekben vagy Abgarjan könyveinek lapjain – megtépázták a háborúk, elérte a globalizáció, napról napra fogyatkozik a lakosság. A kis falvak és közösségek fokozatos eltűnése borzasztóan nyugtalanítja az írónőt, tulajdonképpen erről szól az első magyarul is megjelent könyve, az Égből hullott három alma. Abban egy Maran nevű, hányattatott sorsú kis hegyvidéki faluról és tucatnyi lakójáról mesél, akik olykor kísérteteket látnak, vagy megsejtik a jövőt, máskor meg varázslatos, százéves festményekről előtűnő pávakakasokkal diskurálnak. Közben kitartóan küzdenek éhínséggel, sárlavinákkal, háborúval, mérhetetlen gyásszal. Élnek, és őrzik különös történeteiket és hagyományaikat. Egyre kevesebben, hiszen új lakók nem jönnek a kegyetlen vidékre; a falu megállíthatatlanul sodródik az elmúlás felé. Aztán két öregemberrel egyszer csak csoda történik.

Varga Jennifer / 24.hu

Szokás ezt a családtörténetekkel és mágikus realizmussal átszőtt regényt a Száz év magányhoz hasonlítani – ha valaki így tesz, azt az írónő Márquez-rajongóként mindig örömmel fogadja –, csak épp Abgarjan történeteinek legfontosabb ismérve a mindenen átsugárzó, szelíd remény. Ott van ez az Égből hullott három alma óta magyarul megjelent két regényében, az Élni tovább-ban és a Szimonban, és ott van új regényében, A szín hallgatásában is.

Az őszi Margó Fesztiválra ez utóbbival érkezett, és maga is meglepődött, mennyien gyűltek össze első magyar könyvbemutatóján: a Nemzeti Táncszínház kisterme jóval azelőtt csordultig telt, hogy a bejáratnál kígyózó sor elapadt volna. A bemutatót követően aztán több mint egy órán át rendületlenül dedikált, ezután ült le velünk interjúzni a színház büféjében. Az élőszóban is igen költőien, viszont oroszul beszélő írónő megértésében a könyveket is fordító Goretity József volt segítségünkre. A legnagyobb kihívás mindig az író hangjának megtalálása, árulta el a műfordító, Abgarjan stílusát azonban kezdettől fogva rokonnak érezte.

Órák óta tartó könyvbemutató és dedikálás ide vagy oda, az írónő türelmesen pózol a képekhez, készségesen aláírja az asztalunkhoz tévedő olvasók könyveit, és lelkes magyarázatba kezd, mikor megkérdezzük, hogy lett végül író, mikor gyerekkorában állítólag még fagylaltárusnak készült. Balszerencse – nevet, most is szívesen lenne fagylaltos. Egy idő után azonban az a szomorú felismerés érte, hogy az árusok nem ehetnek ingyen végtelen mennyiségű jégkrémet, és kénytelen volt új foglalkozás után nézni. Tanárnak tanult, végül azonban egy napot sem tanított: a főiskola ötödik évében beiktatott kéthetes gyakorlaton rájött, hogy ez sem az ő útja. Moszkvába költözött. Az orosz főváros igazi sokkhatás volt.

Otthon mindenki ismert mindenkit. Tudtuk, ki a besúgó, ki a tolvaj és ki a zseni. Ebből az apró közösségből kerültem át egy olyan városba, ami nagyobb, mint az országom

– meséli. Moszkvában először az Intourist szálloda valutaváltójában helyezkedett el, naphosszat leste a fülke ablakából a nagyváros ismeretlen, nyüzsgő világát. „Képzeljék el, hogy egy isten háta mögötti faluból érkezett, tudatlan lányka bekerül egy nagy szálloda pénzváltójába. Kitárult előttem a világ: vannak gazdagok, van kaszinó, vannak valutás prostituáltak! Mintha egy filmet néztem volna – leginkább Fellini Amarcordjára hasonlított. De sok mindenre meg is tanított ez a helyzet, egy ismeretlen, kemény közegben kellett túlélnem.”

Varga Jennifer / 24.hu

Moszkvában nem voltak olyan kis, összetartó közösségek, mint a szülővárosában, így hát megtanult saját magának létrehozni ilyeneket. Honvágyát valamelyest tompította, hogy lépten-nyomon örményekbe botlott, sőt legnagyobb meglepetésére az állatoknak sem kellett végleg búcsút mondania. „Egy ház tizenharmadik emeletén laktam, mikor egy reggel kakaskukorékolásra ébredtem. Először azt hittem, képzelődöm. Aztán kiderült, hogy a házmester épített egy kis tyúkólat az épület előtti parkban, és mindenféle baromfit tartott ott: libát, kacsát, tyúkot. Onnan jött a kakaskukorékolás, amit még a hermetikusan záró műanyag ablakok mögül is hallani lehetett. Mikor később Németországba költöztem, és a földszinti lakásom ablakán kinézve egy nap egy ló nézett vissza rám az utcáról, már meg sem lepődtem” – mondja. Moszkvában végül könyvelőként helyezkedett el, írni csak a negyvenes éveiben kezdett: ahogy ő fogalmaz, kétségbeesésből.

„Egész életemben professzionális olvasó voltam, de sosem ábrándoztam arról, hogy írjak. Amikor aztán az interneten elkezdtem rövid történeteket írni a gyerekkoromról, magam sem gondoltam, hogy ezeket valaki egyszer majd kiadja. Lett egy szűk olvasói köröm, akikkel többé-kevésbé ismertük is egymást: reagáltak, kommenteltek a történeteimre, én pedig válaszoltam nekik. Menedék volt ez, ahová a nem túl könnyű valóság elől húzódhatott be az ember. Amikor megkeresett egy kiadó, és felajánlották, hogy megjelentetik ezeket az írásaimat, könnyelműen rábólintottam. Azt mondták, háromezer példányban adnák ki a könyvet, én meg úgy tippeltem, ennyit talán még el is tudnak adni. Aztán a könyv óriási siker lett Moszkvában. A kiadó még nálam is jobban meglepődött, mikor két hét alatt eladták mind a háromezer darabot. Azért mondom, hogy könnyelmű voltam ekkoriban, mert ebben a könyvben konkrétan megneveztem a szülőfalumat és az ott élőket. Az egész falu ott volt a lapokon, a rokonaim, az ismerőseim. Mikor a könyv népszerű lett, sorra toppantak be hozzájuk az olvasók – sokszor bejelentés nélkül –, mindenki találkozni akart velük. Kellemetlen időszak volt. Azóta mindig azt tanácsolom, ha valaki életrajzi ihletésű könyvet ír, kezdje azzal, hogy megváltoztat minden nevet” – emlékszik vissza.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk? Akkor a folytatáshoz!
Ha még nem vagy a 24 Extra előfizetője, ismerheted meg a csomagokat.

Már előfizető vagyok,

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik