Hogyan emlékszel Dani utolsó óráira?
Féltem. Attól, hogy belül azt érzi: egyedül van. De nem volt egyedül. Az utolsó pillanatig mellette voltam, szó szerint az utolsó pillanatig, az utolsó szívdobbanásig. Aznap pont nem dolgoztam, nem voltam nála. A testvére, Peti hívott fel, hogy megy a mentő Daniért, mert befulladt. Utána újra megcsörgetett, hogy fussak át segíteni, összepakolni a kórházi cuccokat. Ahogy odaértem, megérkezett a mentő, az egyszerű dolgokban nekik is segédkeztem. Akkor még nem tudatosodott bennem, hogy ebből nagyobb probléma is lehet. Nagyon, nagyon sokáig tartott az ellátás a betegszállítóban meg azon kívül is, ott azért már kezdtem félni, hogy komolyabb a helyzet annál, mint amit először gondoltam. Később a kórházban az intenzíves orvos velem is külön leült beszélgetni, hogy tájékoztasson: már sem emberileg, sem orvosilag nem indokolt, hogy gépen maradjon Dani, és a végakarata szerint is egyértelmű volt, hogy lekapcsolják a gépről.
Mit tartalmazott a végakarat?
Amikor március végén három hétre kórházba került tüdőgyulladással, közjegyző előtt nyilatkozott arról, mi a teendő, ha már nem tudja elmondani az orvosoknak, hogy mit szeretne.
Kikötötte, életmentő beavatkozásokat nem végezhetnek el rajta, nem tarthatják gépen.
Váratlanul fulladt be?
Egy kolléganőm volt műszakban. Dani és Peti focimeccset készült nézni, nagy Fulham-rajongók, és aznap a Nottinghammal játszott a csapatuk. Addig teljesen átlagos napja volt: olvasott, tévézett. Az utolsó heteiben légzéssegítő maszkot használt, de szombat délután váladékgyülem zárta el a légútját, amin a gép képtelen volt átpumpálni a levegőt. Szó szerint egyik pillanatról a másikra történt a dolog.
Azt mondtad, hogy az utolsó szívdobbanásig ott voltál vele. Voltak ott mások is?
Ketten voltunk, Dani és én. Másfél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem Danival dolgozni, megígértem neki, hogy a legvégsőkig mellette leszek, együtt csináljuk végig. Ha nem így cselekszem, akkor nem teszek meg minden tőlem telhetőt, és akkor életem végéig képtelen lettem volna továbblépni a tragédiáján. Az úgymond átlagemberek, még ha tudják is, hogy ez a betegség előbb-utóbb így zárul, lelkileg nincsenek felkészülve arra, hogy lássák a leges legvégét. Ettől függetlenül sokan sok időt töltöttek vele, és mindenki eljött elbúcsúzni tőle. Fura ezt kimondani, de Dani abból a szempontból szerencsés, hogy noha hosszú ideje a saját teste rabságában volt, de segítséggel egész jól tudott kommunikálni. Ha odatoltam az asztalához, fejpálcával, a számítógép billentyűzetét használva képes volt közölni, mit szeretne. A családtagokkal együtt azt gondolom,
szerencse, hogy nem kellett akár hónapokig úgy élnie, hogy nem tud olyan emberi gondolatokat közölni, hogy szeretlek, vagy hogy hiányoztál, de jó, hogy látlak.
