Az én big storym Vietnám volt. Ott kellett lennem, vagy így, vagy úgy. Rengeteg újsághoz jelentkeztem fotósként, a kilencven százaléka még csak nem is válaszolt. Talán egy német lap azt kérte, egy év múlva hívjam őket újra. Eddigre már alig lehetett találni valakit, aki a háborúba akart volna menni, szóval azt mondtam, hogy na jó, ha jelentkezek katonának és nincs három lábam, fölvesznek. Föl is vettek.
Ez a 84 éves magyar-amerikai fényképész, Kondor László életének egy igen rövid, mindössze kilenc hónapig tartó fejezetének a kezdete. Előtte-utána történt még néhány dolog, mégis erre tekint a „legmeghatározóbb”, „legszabadabb”, „legérdekesebb” szakaszként, ami a háborúk minden szörnyűsége ellenére megteremtette azt az egzisztenciát, hogy nyugdíjas éveire feleségével éljen egy kapolcsi birtokon, ahonnét hol Budapestig, hol épp Chicagóig utaznak a fotós kiállításaira.
Fekete Pobjeda helyett fekete Chevrolet
1940-ben, egy jogászból vasutassá vált férfi második fiaként született meg Kondor László az erdélyi Fugyivásárhelyen, ahonnét több megállót követően és a legkisebb lánytestvérrel kiegészülve a család Kaposmérőn kötött ki. A középső gyermeknek nem sok emléke maradt meg a második világháborúról, azok is leginkább a családi legendárium részeként – például mikor pincehelyi házuk alagsorában bujkálva Kondor tébécés lett, aminek nyoma a mai napig látható a mellkasán, illetve egy történet a szent életűnek tartott nagyanyjáról, akit le akartak lőni az orosz katonák, miután a nekik főzött ebédből a családjának is vitt volna ugyanabba a pincébe, mire azt felelte, „jól van, de ha engem megöltök, ki fog nektek főzni?”. Nevettek, finom volt a koszt, nem lőtték le.
Bő tíz évvel később, 1956. november 7-én a nő legidősebb fiúunokáját, Kondor Pált viszont lelőtték az oroszok Budapesten. „Millió dolláros sérülés”, se csontot, se vénát nem talált el. Az öccse utazott el érte, aki a forradalom kitörésekor felmászott a kaposvári gimnázium tetejére, és néhány osztálytársával együtt lefűrészelték a vörös csillagot. A szerszámot adó pedellus csak annyit kért, hogy a vas az utcafront felé essen. Mikor a csillag a földre hullt, az iskola előtt álló tömeg fotózott, és együtt énekelték a magyar himnuszt.
Apám nagyon szerette és ismerte a történelmet, szóval néhány nappal később prezentációt tartott nekünk. Azt mondta, hogy olyan gyorsan el kell innen mennünk, amennyire lehetséges, itt nincs jövőnk. Palit letartóztatták volna, tán fel is akasztják, de arra egy csöpp esély se volt, hogy befejezze a gimnáziumot vagy valaha is egyetemre járjon. Én pedig azt kaptam apámtól búcsúzóul, hogy »te meg ott kukorékoltál, hogy egész Kaposvár lássa. Hogy nem vesznek vissza a gimibe, az garantált, de hogy aztán mit csinálnának veled, nem tudom«.
1956-ban a két kamaszfiúnál az útlevelükön, iskolai papírjaikon és néhány ruhán kívül nem volt más, azonban „deus ex machinák” sorának köszönhetően Kondorék először egy osztrák menekülttáborig jutottak, onnét a magyarok felé irányuló nemzetközi figyelemnek hála jó nevű gimnáziumokba, majd először az idősebb testvér ment ki Chicagóba, néhány évvel lemaradva pedig az öccse is követte. A magyar fényképész előbb beiratkozott az Innsbrucki Egyetemre pszichológiát tanulni: a pszichológiának jól hangzó neve volt, és azt hitte, ott történelemről és irodalomról tanulhat majd. Hamar otthagyta – nem volt ínyére a békaboncolás –, és repült tovább az Egyesült Államokba, ahol szintén ösztöndíjjal felvették a világ élvonalába tartozó Chicagói Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakára.
Kondor László húsz évvel később találkozott újra a családjával, mikor 1976-ban Henry Kissinger védőszárnyai alatt hazarepült. Akkoriban a magyar származású amerikai fotós a chicagói polgármesternek, Richard J. Daley-nek dolgozott, aki a kommunistáktól féltve alkalmazottját, feltárcsázta az amerikai külügyminisztert.
