Zeusznak kellett volna elnevezni a Viagrát

Amikor leültünk, Coleman mesélni kezdett a viszonyáról a nővel.

– Szeretőm van, Nathan. Viszonyt folytatok egy harmincnégy éves asszonnyal. El nem mondhatom, mit tett velem.

– Nem is kell. Most fejeztük be a táncot.

– Már azt hittem, elegem lett mindenből. De mikor ez a dolog ilyen későn visszajön a semmiből, teljesen váratlanul, sőt, hívatlanul, visszajön, és nincs mivel hígítani, mert már nem harcolunk huszonkét fronton egyszerre, nem ülünk nyakig a hétköznapok zűrzavarában… mikor csak ez…

– És mikor a nő harmincnégy éves.

– És lobbanékony. Lobbanékony asszony. Ismét bűnné változtatta a szexet.

– „La Belle Dame sans Merci bűvölt el így!”

– Úgy látszik. Kérdem: „Milyen egy hetvenegy éves valakivel?”, és azt feleli: „Tökéletes egy hetvenegy éves valakivel. Kialakultak a szokásai, amiken nem változtathat. Tudni lehet róla, hogy kicsoda. Nincs meglepetés.”

– Mi tette ilyen bölccsé?

– A meglepetések. Harmincnégy év brutális meglepetései tették bölccsé. De nagyon szűk látókörű, beilleszkedésre képtelen bölcsesség ez. Barbár is. Olyasvalakinek a bölcsessége, aki nem vár semmit. Ez az ő bölcsessége, ez a méltósága, de negatív bölcsesség, nem az a fajta, ami nap mint nap sínen tart. Ez egy olyan asszony, akit az első pillanattól fogva be akart darálni az élet. Ebből ered minden tudása.

Azt gondoltam: talált valakit, akivel beszélgethet… aztán azt gondoltam: én is. Abban a pillanatban, amikor egy férfi a szexről kezd beszélni, kettőnkről mond valamit. Az esetek kilencven százalékában nem történik meg, és valószínűleg így a jó, bár ha az ember nem jut el a szókimondás egy bizonyos szintjéig a szexről, hanem inkább úgy viselkedik, mintha meg se fordulna a fejében, akkor a férfibarátság tökéletlen. Az emberek többsége sose talál ilyen barátot. Nem általános. De ha mégis megtörténik, ha két ember rájön, hogy egyetértenek abban az alapvető dologban, ami emberré tesz, ha nem félnek a megítéléstől, a botránkozástól, az irigykedéstől vagy a lepipálástól, ha bíznak benne, hogy nem esik sérelem a bizalmukon, akkor nagyon erős lehet, és váratlan meghittséget eredményezhet az emberi kapcsolat. Nem lehet szokása az ilyesmi, gondoltam, de mivel a legrosszabb percben jött hozzám, telve gyűlölettel, amely a szemem láttára mérgezte hónapokon át, szabadnak érzi magát egy olyan ember társaságában, aki mintegy az ágya mellett ülve böjtölte ki a szörnyű betegségét. Nem annyira dicsekedni akar, inkább mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy nem kell magába zárnia feltámadásának döbbenetes újdonságát.

– Hol találta? – kérdeztem.

– Egy este beugrottam a leveleimért a postára, és ott mosta a padlót. Sovány szőke, aki néha takarít a postán. Athenában a gondnokság alkalmazottja. Ott takarít teljes munkaidőben, ahol valamikor dékán voltam. Semmije sincs. Faunia Farley. Így hívják. Fauniának az égvilágon semmije sincs.

– Miért nincs semmije?

– Volt egy férje. Olyan kegyetlenül összeverte, hogy az asszony kómába esett. Volt egy tejgazdaságuk. A férj olyan pocsékul vezette, hogy tönkrement. Volt két gyereke. Egy hősugárzó felborult, tűz keletkezett, a gyerekek megfulladtak. A gyerekek hamvain kívül, amelyeket bádogdobozban tart az ágya alatt, Faunia egyetlen értéke egy ’83-as Chevy. Egyszer láttam a síráshoz közel, amikor azt mondta: „Nem tudom, mit tegyek a hamvakkal.” A falusi nyomorúság még a könnyeket is kifacsarta Fauniából. Holott gazdag, kiváltságos gyerekként kezdte. Nagy, zegzugos házban nőtt fel Bostontól délre. Öt hálószoba, kandallóval, értékes régiségek, családi porcelán, minden régi és a legjobb, a családot is beleértve. Faunia meglepő választékossággal tud fogalmazni, ha akar. De olyan mélyre zuhant a társadalmi létrán, és olyan magasból, hogy elég vegyes felvágott lett a szókincse. Kiűzték a királyságból, amelyre joga volt. Deklasszálódott. Igazi demokratikus elégtétel a szenvedése.

– Mi tette tönkre?

– A mostohaapja tette tönkre. A nagypolgári gonoszság tette tönkre. Ötéves volt, amikor a szülei elváltak. A dúsgazdag apa hűtlenségen kapta a gyönyörű anyát. Az anya szerette a pénzt, visszaházasodott a pénzbe, és a gazdag mostohaapa csak nem akarta békében hagyni Fauniát. Nem bírta visszatartani a kezét, hogy ne matasson már az első naptól kezdve az angyali szőke gyermeken. Nyúlkált hozzá, fogdosta… Faunia akkor szökött el, amikor meg is akarta kúrni. Tizennégy éves volt. Az anyja nem hitt neki. Pszichiáterhez vitték. Faunia elmondta a pszichiáternek, mi történt, és tíz szeánsz után a pszichiáter is beállt a mostohaapa táborába. „Azt pártolja, aki fizeti” – mondta Faunia. – „Mint mindenki.”

Az anyja később viszonyt folytatott a pszichiáterrel.

Mint Faunia meséli, ez a sztori lökte ki a kegyetlen világba, hogy próbáljon megállni a saját lábán. Elszökött hazulról, a középiskolától, lement délre, dolgozott, errefelé jött vissza, elfogadott minden munkát, és húszévesen feleségül ment ehhez a nálánál idősebb paraszthoz, egy tehenészhez, egy vietnámi veteránhoz, abban a hiszemben, hogy kemény munkával, gyerekneveléssel, sikeres gazdálkodással lehet stabil, rendes élete, még akkor is, ha a pasas nehézfejű. Főleg akkor, ha nehézfejű. Faunia úgy gondolta, még jobb is, ha kettőjük közül neki van esze. Úgy gondolta, ez az ő előnye. Tévedett. Ebből is csak a baj lett. A gazdaság csődbe ment. „A balfasz”, mondja. „Egy traktorral többet vett a kelleténél.” És rendszeresen összeverte a feleségét. Kékre-zöldre verte. Tudja, mit tart Faunia a házasság fénypontjának? Azt, amit „nagy meleg szarcsatának” nevez.

Egy este éppen veszekszenek valamin az istállóban, fejés után, és mellettük egy tehén szarik egy nagy lepényt. Faunia markol belőle, és Lester arcába csapja. Ő visszadob egy marékkal, és így kezdődött. Ahogy nekem mondta: „Azt hiszem, ez a meleg szarcsata volt a legjobb dolog, amit együtt csináltunk”. A végén tetőtől talpig beborította őket a trágya, és az oldalukat fogták a röhögéstől. Akkor leöblítették magukat az istállóban levő slaggal, és felmentek a házba kúrni.

De azzal már túlzásba vitték a dolgot, mert századrészt se sikerült olyan jóra, mint a csata. Lesterrel még baszni se volt szórakoztató – Faunia szerint nem tudta, hogy kell. „Ez még egy rendes baszáshoz is hülye!” Mikor mondja, hogy én vagyok a tökéletes férfi, azt felelem, hogy Lester után annak is tűnhetek.

– És harmincnégy éves korára milyen lett attól, hogy kamaszkora óta meleg szarral kell dobálnia a világ Lesterjeit, mármint azonkívül, hogy valamiféle barbár bölcsességre tett szert? – kérdeztem. – Kemény? Dörzsölt? Dühös? Eszelős?

– A harcos élet megkeményítette, a szexben bizonyosan, de nem őrjítette meg. Legalábbis szerintem még nem. Hogy dühös-e? Ha van benne düh – és miért ne lenne? –, az felületes. Hiányzik belőle a veszettség. Ahhoz képest pedig, hogy soha életében nem volt szerencséje, nem panaszkodik. Nekem mindenesetre nem szokott. De ami a dörzsöltséget illeti, az hiányzik belőle. Néha mond dolgokat, amelyek dörzsölten hangzanak. Azt mondja: „Talán úgy kellene gondolnod rám mint veled egykorú partnerre, aki véletlenül fiatalabbnak néz ki. Szerintem ez is a helyzet.”

És amikor megkérdeztem: „Mit akarsz tőlem?”, azt felelte: „Egy kis társaságot. Talán egy kis tudást. Szexet. Örömet. Csak ennyit, ne aggódj.”

Mikor egyszer megjegyeztem, hogy bölcsebb a koránál, azt felelte: „Butább vagyok a koromnál.” Lesternél bizonyosan értelmesebb, de hogy dörzsölt? Valami örökre megmaradt benne tizennégy évesnek, és olyan távol esik a dörzsölttől, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Viszonya volt a főnökével, a pasival, aki felfogadta, Smoky Hollenbeckkel, akit meg én fogadtam fel főiskolai műszaki vezetőnek. Smoky annak idején igazi futballcsillag volt nálunk. A hetvenes években ismertem diákként. Most általános mérnök. Felveszi Fauniát gondnoknak, és ő már akkor tudja, mire megy ki a játék. Tetszik a pasasnak. Beleragadt egy sótlan házasságba, de azért nem haragszik Fauniára, nem néz megvetően rá, nem gondolja: te meg miért nem állapodtál még meg, mit kurválkodsz bele a világba? Smokyból hiányzik a polgári rátartiság. Smoky csak helyes dolgokat csinál, és gyönyörűen csinálja: feleség, srácok, öt srác, olyan jó házasság, amennyire férfié lehet, sportbálvány, még főiskola-közelben, népszerű a városban, csodálják, de van egy adottsága: ki is tud lépni ebből. Ha beszélne vele, el se hinné róla. Mr. Kockafejű Korrektség, mindig pontosan azt csinálja, amit kell. Látszólag száz százalékig bekajálta a saját meséjét. Azt várná, hogy majd azt gondolja, mit keres az én irodámban ez a hülye tyúk az elbaszott életével, elmegy ám a jó büdös francba. De nem. Athena többi részével ellentétben ő nem gőzölt be annyira Smoky legendájától, hogy képtelen lenne a gondolkozásra.

Igen, ez itt egy igazi punci, akit szeretnék megbaszni. Vagy képtelen lenne a cselekvésre. Meg is bassza, Nathan. Ágyba viszi Fauniát egy másik takarítónővel, és egyszerre bassza őket. Ez így megy hat hónapig. Aztán megjelenik a színen egy frissen elvált ingatlan-közvetítőnő, és ő is beszáll.

Smoky cirkusza. Smoky titkos, háromszoros vetésforgója. De hat hónap után kiveti a forgóból Fauniát. Én még csak nem is tudtam róla, amíg ő el nem mondta. És csak azért mondta el, mert egy éjszaka az ágyban fennakadt a szeme, és az ő nevén szólított. Azt súgja nekem: „Smoky”. Mindennek a tetejébe az öreg Smoky. Ebből a nexusból szabatosabb fogalmat alkothattam róla, miféle dámával van dolgom. Ez emelte a tétet. Belerándultam, de tényleg, hogy ez nem amatőr.

Amikor megkérdeztem, hogyan tudta begyűjteni Smoky ezt a csordát, azt felelte. „A farka erejével”. „Ezt magyarázd meg”, mondom, mire ő: „Tudod-e, hogy a férfi felismeri, ha igazi punci jön be a szobába? Na szóval ez fordítva is érvényes. Bizonyos emberek akárhogy álcázzák magukat, rögtön látod, mire vannak itt.” Az ágy az egyetlen hely, Nathan, ahol Faunia dörzsölt.

Ágyban a spontán testi dörzsöltségé a főszerep, csak utána jön a törvényszegő vakmerőség. Ágyban semmi sem kerüli el Faunia figyelmét. A húsának is szeme van. A húsa mindent lát. Az ágyban hatalmas, következetes, összeszedett, akinek az az öröme, ha átlépheti a korlátokat. Az ágyban igazi jelenség. Talán a molesztálás adománya. Ha lemegyünk a konyhába, felütök pár tojást, és együtt esszük a rántottát, akkor gyerek. Egy üres tekintetű, szétszórt, zagyva gyerekkel vagyok. Ez sehol másutt nem történik. De ahányszor eszünk, mindig ez van: én és a gyerekem. Úgy látszik, ennyit hagytak benne a kislányból. Nem tud egyenesen ülni a széken, képtelen két összefüggő mondatot mondani. Eltűnik a látszólagos nagystílűség, amivel a szexet meg a tragédiát kezeli, és legszívesebben azt mondanám neki: „Ülj közelebb az asztalhoz, ne lógasd bele a fürdőköpenyem ujját a tányérodba, próbálj figyelni, és nézz rám, ha hozzám beszélsz, az istenfáját!”

– Mondja is?

– Nem tűnik ajánlatosnak. Nem, nem mondom, addig nem, amíg inkább megőrizném a hőfokát annak, ami van. Eszembe jut az a bádogdoboz az ágy alatt, benne a hamvak, amelyeket nem tud hova tenni, és azt szeretném mondani. „Két éve. Ideje már eltemetni. Ha nem bírod a földbe tenni őket, akkor menj le a folyóhoz, szórd be a hídról. Hadd vigye el őket a hullám. Hadd menjenek. Elkísérlek. Együtt csináljuk.” De én nem az apja vagyok ennek a lánynak, itt nem ezt a szerepet játszom. Nem a tanára vagyok. Senkinek sem vagyok a tanára. Visszavonultam attól, hogy embereket tanítsak, javítsak, tájékoztassak, vizsgáztassak és megvilágosítsak.

Hetvenegy éves vagyok, harmincnégy éves szeretővel, ami a massachusettsi közösségben alkalmatlanná tesz bárkinek is a megvilágosítására. Viagrát szedek, Nathan.

Az a Belle Dame sans Merci. A Viagrának köszönhetem ezt az egész viharzást és boldogságot. Viagra nélkül ez az egész nem volna lehetséges. Viagra nélkül az életkoromnak megfelelő világképem és egészen más céljaim lennének. Viagra nélkül a vágyaktól megszabadult, idős úriember jól nevelt méltóságával viselkednék. Nem csinálnék ilyen értelmetlenséget. Nem csinálnék helytelen, meggondolatlan, lelkiismeretlen dolgot, amely romlást hozhat az érintett felekre. Hanyatlásom éveiben Viagra nélkül tágíthatnám tovább az élet érzéki élvezetéről régóta lemondott, tapasztalt, művelt, becsülettel távozott ember széles, személytelen távlatait. Vonhatnám le a további mélyen szántó bölcselmi következtetéseket, lenne megacélozó erkölcsi befolyásom az ifjúságra, ahelyett, hogy visszalököm magam a szexuális mérgezettség folytonos riadókészültségébe.

Hála a Viagrának, végre megértettem Zeusz szerelmes átváltozásait. Inkább annak kellett volna hívni a Viagrát. Zeusznak kellett volna nevezni.

Vajon Colemant meglepi, hogy ilyeneket mond nekem? Talán igen. De túlságosan felvillanyozza ahhoz, hogy abba akarja hagyni. Ugyanaz az ösztön hajtja, ami rávette, hogy felkérjen táncolni. Igen, gondoltam, a rebellis már nem a Majomkodók megírásával pattan vissza a megaláztatásból, hanem azzal, hogy Fauniát dugja. De nem csak ez korbácsolja. Ott a kívánság, hogy szabadjára engedje a bestiát, kiengedje azt az erőt – hogy félórára, két órára, akármeddig természetes lehessen. Hosszú ideig élt házasságban. Gyerekei születtek. Dékán volt egy főiskolán. Negyven évig azt tette, amit tenni kellett. Sok dolga volt, és ilyenkor az a természetes, hogy a bestiát berakják egy ládába. És most kinyílt a láda. A dékánságnak, az apaságnak, a férji, tudósi, tanítói állapotnak, az olvasásnak, óraadásnak, dolgozatjavításnak, osztályozásnak vége.

Hetvenegy évesen az ember már persze nem az a tüzes, kanos dúvad, aki huszonhat évesen volt. De a dúvad maradványai, a természeti lény maradványai – most rátalált a maradványokra! És milyen boldog, milyen hálás, amiért megtalálta őket! Ez több, mint boldogság, ez láz, és ez a láz máris gúzsként köti Fauniához.

Nem a család teszi – mi haszna neki már a biológiából? Nem család, nem felelősség, nem kötelesség, nem pénz, nem a közös filozófia vagy az irodalom szeretete, nem a nagy eszmékről folytatott nagy viták. Nem, őt a láz köti Fauniához. Holnap majd rákja lesz és kész, de ma még az övé ez a láz.

Miért mondja nekem? Mert a teljes önfeledtséghez valakinek tudnia kell róla. Nyugodtan elfeledkezhet magáról, gondoltam, mert semmit sem kockáztat. Mert nincs jövő. Mert ő hetvenegy éves, a nő pedig harmincnégy. Nem a tanulás, nem a tervezgetés kedvéért ugrott bele, hanem a kalandért. Ugyanazért ugrott bele, amiért az asszony: az élményért. Sokra felhatalmazza ez a harminchét év. Egy öregember és az utolsó szexuális attak. Mi lehetne ennél pezsdítőbb?

– Persze meg kell kérdeznem – folytatta Coleman –, mit akar velem. Mi jár a fejében igazából? Izgalmas új tapasztalat-e olyan emberrel lenni, aki a nagyapja lehetne?

– Gondolom, létezik olyan típus, akinek izgalmas ez a tapasztalat – mondtam. – Annyifélék a nők, miért ne lehetne köztük ilyen is? Nézze, Coleman, nyilván van valahol egy iroda, egy szövetségi iroda, amelyik öregemberekkel foglalkozik, és Faunia attól az irodától jött.

– Fiatal koromban sose jártam csúnya nőkkel – mesélte Coleman. – De a tengerészetnél volt egy barátom, Farriello, aki a csúnya nőkre szakosodott. Lent Norfolkban, ha táncolni mentünk, Farriello azonnal lecsapott a legcsúnyább lányra. Amikor kinevettem, azt mondta, nem tudom, mit hagyok ki. Ezek elkeseredettek, mondta. Ezek nem olyan szépek, mint az uralkodónők, akiket te választasz, így aztán bármit megcsinálnak neked, amit akarsz. A legtöbb férfi olyan ostoba, hogy még ennyit se tud, mondta Farriello. Nem fogják fel, hogy már az is egy izgalom, ha csak megközelítjük a legcsúnyább nőt. Mármint ha fel tudjuk nyitni. És ha sikerül? Ha sikerül felnyitni, akkor azt se tudod, mihez kapj elsőnek, úgy vibrál. És mindez azért, mert csúnya. Mert sose választják. Mert petrezselymet árul, amikor a többi lány táncol. Ilyen öreg embernek lenni. Mint annak a csúnya lánynak lenni, aki petrezselymet árul.

– Tehát Faunia a maga Farriellója.

Mosolygott. – Többé-kevésbé.

– Nohát, akármi történjék is – mondtam –, a Viagrának hála, most már nem kell elviselnie a regényírás kínszenvedését.

– Én is így gondolom – felelte Coleman. – Vélhetőleg igaz. Az az ostoba könyv! Említettem, hogy Faunia nem tud olvasni? Akkor jöttem rá, mikor egy este felmentünk Vermontba vacsorázni. Nem tudta elolvasni a menüt. Félredobta. Az a szokása, ha kellő megvetést akar tanúsítani, hogy egy kicsit felhúzza a felső ajkát, egy hajszálnyira felhúzza, aztán mondja, ami a szívét nyomja. Tehát azt mondja kellő megvetéssel a pincérnőnek: „Ugyanazt, amit ő kér.”

– Járt iskolába tizennégy éves koráig. Hogyhogy nem tud olvasni?

– Úgy látszik, az olvasási készség meghalt a gyerekkorral együtt, amikor elsajátította. Kérdeztem, hogy lehet ez, de ő csak nevetett. „Könnyen”, mondta. Lent Athenában a jó liberálisok próbálják biztatni, hogy menjen el egy írás-olvasás tanfolyamra, de Faunia nem kér belőle. „És te se próbálj tanítani! Csinálj velem, amit akarsz” – mondta azon az estén –, „de hagyj békén ezzel a süketeléssel. Már az is épp elég rossz, hallgatni az emberek dumáját. Úgy kezdj el olvasásra tanítani, úgy kényszeríts rá, úgy tukmáld rám az olvasást, hogy te fogod rám hozni az elmebajt.” Vermontból visszafelé én is hallgattam, ő is. Egyetlen szó sem hangzott el, amíg meg nem érkeztünk a házhoz.

„Nem baszol olyanokkal, akik nem tudnak olvasni” – mondta. – „Dobni fogsz, mert nem vagyok értékes, legitim személy, aki olvas. Azt fogod mondani: »Tanulj meg olvasni, vagy lépj le.« „Nem” – mondtam –, „csak még keményebben foglak baszni, mert nem tudsz olvasni.” „Helyes” – mondta –, „akkor értjük egymást. Nem úgy csinálom, ahogy azok az olvasott lányok, és nem akarok hasonlítani hozzájuk.” „Épp azért foglak megbaszni” – mondtam –, „aki vagy.” „Ez a beszéd”, mondta. Akkor már mindketten nevettünk.

Fauniának olyan nevetése van, mint egy csaposlánynak, aki egy baseballütőt tart lábnál, hátha zűr lesz, és most így nevetett, azzal a krakéler, engem-nem-tudsz-meglepni nevetéssel, tudja, azzal az érdes, nemtörődöm nevetéssel, annak az asszonyéval, akinek múltja van, de közben már húzza is le a cipzáramat. Abban viszont igaza volt, hogy ott akarom hagyni. Egész úton hazafelé Vermontból pont azt gondoltam, amit ő mondott. De nem teszem meg. Nem kényszerítem rá csodálatos erényeimet. De magamra sem. Ennek vége. Tudom, hogy az ilyen dolgoknak ára van, és erre nincs biztosítás. Tudom, hogy a gyógyszer a végén megölhet. Tudom, hogy a férfi minden melléfogásának van egy szexuális gyorsítója. De most éppen nem törődöm vele. Reggel fölébredek, törülköző van a padlón, babaolaj az éjjeliszekrényen. Hogy került ez ide? Aztán eszembe jut. Azért került ide, mert ismét élek. Mert újra belekerültem a forgószélbe. Mert ez a valami az, aminek látszik. A nagybetűs élet. Nem fogok szakítani vele, Nathan. Már elkezdtem Voluptasnak szólítani.

Philip Roth: Szégyenfolt

Fordította: Sóvágó Katalin

Helikon, 2024