„Az eredendő bűn”
Főszerepben Ádám, Éva és a Kígyó
Meztelen Szórakoztatás.
A vörös betűk csábítóan izzottak az Édenkert éjszakai mulató bejárata felett.
Odabenn három középkorú férfi éppen leült egy hátsó asztalhoz. Felvonások közötti szünet volt. „Édenkerti zene” lüktetett a bárban: dzsungelbéli dallamok és ritmusok keveredtek vadállatok üvöltésével és párzási hívóhangokkal. A gyertyákat leszámítva, amelyek piros, alma formájú tálakban égtek az asztalokon, a helyen sötétség honolt, mintha a teremtés előtti ősi homályt még nem törte volna át a fény. Fullasztó meleg volt, a légkondicionáló épphogy működött, ahogy ez általában kánikula idején megesik.
A három férfi asztalához egy pincérnő érkezett, akinek formás alakját jól kiemelte a testére tapadó, vállpánt nélküli, tigriscsíkokkal mintázott egyrészes ruha, amelynek a fenekéről nagymacskafarok himbálódzott.
– Helló, Édenkerti Cica vagyok, és ha akarnak, megsimogathatnak – dorombolta negédesen, és papírvirágfüzért akasztott a nyakukba. – Mit óhajtanak inni, uraim?
Megrendelték az italokat, miközben a legközelebb ülő férfi tétovázva megsimogatta Cicamica fenekét, majd úgy nézett félénk, de büszke mosollyal barátaira, mintha valami merész, hősies dolgot cselekedett volna. Két társa elismerő tekintete volt a jutalma.
Mindhárman lakókocsikat árultak különböző közép-nyugati államokban, és egy kereskedelmi konferenciára jöttek New Yorkba. Ugyanabban a hotelben szálltak meg, és már érkezésük estéjén összebarátkoztak a szálloda bárjában. Láthatóan izgatottak voltak, hogy az Édenkertben lehetnek. A Bibliaövezet, ahol ők éltek, nyilvánvalóan nem nyújtott efféle szórakozási lehetőségeket. A három férfi rövidre nyírt hajjal, csizmában és western stílusú nyakkendővel érdekes módon hasonlított egymáshoz, csak a konzervatív öltönyük színe – barna, szürke és sötétkék – volt különböző. Stetson kalapjukkal az ölükben kényelmetlenül ültek a bár zsúfolt szegletében a kis asztal körül, amelyen az italoknak is alig volt hely. A hőségtől folyt róluk a veríték, ami megbizsergette őket, és csak fokozta a várakozás izgalmát.
Vontatott közép-nyugati tájszólással társalogtak, és türelmetlenül várták a pajzán előadást, amely majd kárpótolja őket minden eddigi kényelmetlenségért. Közben pont olyan bűntudatot éreztek a szívük mélyén, mint az a gyerek, aki épp elcsen egy finomságot a süteményes dobozból.
A pincérnő az asztaluk felé tartott az italokkal.
– Hadd simogassam meg most én – mondta a barna öltönyös.
– Oké, ez így fair – egyezett bele a kék öltönyös, aki előzőleg megcirógatta a cicát.
– Mindegyikünkre sor fog kerülni – tette hozzá a szürke öltönyös. Világos volt, hogy bátorságot gyűjtenek az édenkerti nyalánkságok kihasználására.
Kint épp Daniel taxija gördült az éjszakai lokál elé.
– Hát itt vagyunk – mondta a sofőr –, négy dollár hetvenöt cent a fuvar. – A taxióra három dollár húsz centet mutatott. Daniel odaadta neki az ötdolláros bankjegyet, és a taxis visszaadott neki huszonöt centet. Daniel vissza akarta adni neki, de a sofőr félretolta a kezét.
– Fogyatékosoktól nem fogadok el borravalót – jelentette ki, és kiszállt a taxiból, hogy kinyissa az ajtót.
Ekkor ért oda a klub biztonsági őre, és kisegítette Danielt a taxiból.
– Hé, haver, te aztán igazán különös látványt nyújtasz! – mondta neki ámuldozva a taxisofőr.
– Az Édenkert kerubja vagyok – felelte a kidobó ünnepélyesen.
– Én meg azt hittem, hogy a mennyország kosárlabdacsapatának vagy a centerje! – cukkolta tovább a taxis.
Ötszáz font és nyolc láb vagyok,
Megvédhetem a Paradicsomot.
– Cuki vagy! – mondta neki a taxis vihogva. – Vigyázz a szárnyadra, angyalkám, nehogy odacsukódjon. Jó szórakozást, miszter! – búcsúzott Danieltől, aztán visszaült a taxiba, és elrobogott.
– Lou-val szeretnék beszélni – mondta Daniel a kidobónak. – Már vár engem.
– Daniel vagy, ugye? Mondta a főnök, hogy jönni fogsz. – Az óriás rózsaszín kerubköntösben, aranyozott szárnyakkal, plasztikglóriával a feje körül és egy gumikarddal a hóna alatt elkísérte Danielt az Édenkert Kapujához.
– Mungo, várj meg itt – mondta Daniel, és megpaskolta a kutyát. Mungo a járdaszegélyhez baktatott, ott leült, és szemeit a bejáraton tartotta.
Bent a klubban a kidobó odaintett egy pincérnőt:
– Sally, kísérd ezt az embert a főnökhöz. Vigyázz rá, mert vak. – A kerub átadta Daniel karját a nőnek, majd visszament az őrhelyére.
A pincérnő elkísérte Danielt a bárba, ahol egy sötét csíkos öltönyös, makulátlan eleganciájú férfi néhány vendéggel társalgott.
– Lou, ez az ember beszélni akar veled – mondta a pincérnő, és visszament a posztjára.
– Maga biztosan Daniel. – A hang kellemes és barátságos volt.
– Igen, uram.
Daniel kivette a zsebéből az apró csomagot, és odaadta Lou-nak. Hallotta, ahogy az éjszakai mulató tulajdonosa kinyitja a csomagot, majd rövid hallgatás után elégedett hangon megszólal:
– Örülök, hogy meglettek. Tudja, elég babonás vagyok: megfigyeltem, hogy amikor ezeket a mandzsettagombokat viselem, szerencsés lesz a napom. Nincs különösebb értékük, számomra mégis sokat jelentenek. Köszönöm, hogy elhozta őket – mondta. Kinyitotta az íróasztal egyik fiókját, és beletette a gombokat.
– Eric barátom azt mondta, hogy szeretne tőlem tanácsot kérni. Miben segíthetek?
Daniel a klub tulajdonosának is elmesélte a kálváriáját, meg hogy a fürdőház menedzsere szerint az Édenkertbe sokféle vendég jár, és talán Lou ismer valakit, akiről gyaníthatja, hogy képes lenne elkövetni ilyesmit.
Lou egy darabig csendben maradt.
– Nem tudom, mire gondolt Eric – mondta végül. – Én nem kémkedem a vendégeim után, nem tudakolom, miből élnek, vagy honnan szerzik a pénzüket. Őszintén szólva ez abszolút nem érdekel. Hiszek az „élni, és élni hagyni” elvben. Mindig más vendégek térnek be ide, és azok a törzsvendégek, akiket személyesen ismerek, mind tiszteletre méltó üzletemberek. Bárcsak tudnék segíteni magának, és higgye el, segítenék is, ha tudnék.
Aztán elmúlt a görcsös érzés, és hideg veríték verte ki.
Kivágódott az ajtó, és egy csinos lány viharzott be az irodába, fekete szaténköpenye szinte úszott utána, miközben bájos teste csábítóan kiviláglott az áttetsző kelméből.
– Nézd meg ezt a szörnyűséget, Lou! Egy csésze kávét kértem, erre csótány van benne! – És lecsapta a kávéscsészét Lou íróasztalára.
– Úgy látszik, megvan a megfelelő módszer összefogdosni őket – nevetett Lou. – Esküszöm, nem én tettem bele!
– Nem hiszem, hogy ez olyan vicces! – mondta sértődötten a lány. – Ha van, amit nagyon gyűlölök, azok a csótányok.
– Miért vagy úgy felháborodva, cukorfalat? Hiszen nem nyelted le!
– Ne csinálj belőle viccet! Csótányok vannak a szállodában, a metróban, az éttermekben, az utcákon, az öltözőmben…
– Ez New York, édesem – vetette közbe Lou –, a csótányok földje. Csak ne légy miatta bogaras! Havonta kétszer hívom ki a rovarirtókat!
– Hát, nem hiszem, hogy bármit is használnak, a csótányok csak szaporodnak tőle!
– Ő meg kicsoda? – kérdezte a lány, mintha csak most vette volna észre, hogy Daniel is az irodában tartózkodik.
– Daniel látássérült, kedvesem – válaszolta Lou –, és mások adományaiból él. Ma reggel ellopták tőle az összes spórolt pénzét, és azóta próbál a nyomára bukkanni, de sikertelenül…
– Ó, szegényke! – mondta a lány együttérzően. – El kellene mennie Madame Artemise-hez, ő biztosan tudna segíteni. Sok dolgot megjósolt már nekem, és mind bejött. Most éppen egy drámai találkozásra várok, amit a közeljövőre jósolt.
– Lehet, hogy a csótányra célzott? – jegyezte meg Lou ironikusan, és a kávéscsészében lévő bogárra mutatott.
– Ne csináld! Nem szabad őt kigúnyolni! Azt mesélte, hogy egyszer valaki kétségbe vonta a képességeit, mire úgy megátkozta, hogy az illető impotens lett!
– Semmi rosszat nem mondtam róla, nem igaz? – védekezett Lou riadtságot színlelve.
– Ma péntek van, Artemise este tízkor szeánszot tart a házában – fordult a lány Danielhez. – Ő egy látnok. Félelmetes, ahogy a jövőbe lát! Látja a láthatatlant, megmondja, hova rejtettek dolgokat, vagy hol találja meg a szerencséjét… Amikor transzban van, bármit kérdezhet tőle, és Madame Artemise megadja rá a választ a „túloldalon” lévő kapcsolatán keresztül. Öt dollár a díja. Tud maga ennyit fizetni érte?
– Nem.
– Adok rá pénzt, Daniel – mondta Lou nagylelkűen.
A lány egy harlemi címet adott meg Danielnek.
– És most, édesem, jobb, ha felkészülsz, nemsokára fellépésed lesz – emlékeztette a lányt Lou, mire az kilejtett az irodából.
– Ha nem haragszik, Daniel, most a saját bizniszemmel kell törődnöm – mondta Lou. Daniel hallotta, ahogy bezárja az íróasztalfiókot, és feláll a székről.
Daniel is felállt.
– Szeretne inni valamit? – kérdezte Lou, ahogy elhaladtak a bár mellett.
– Nem tudom… talán egy sört.
– Egy sört – intett Lou a csaposnak.
– Tud játszani azon a koncertinán? – kérdezte az egyik törzsvendég, aki a mellettük lévő bárszéken ült.
– Igen, tudok – válaszolta Daniel.
– Oké. El tudja játszani a My Old Kentucky Home-ot?
Ezt a dalt Daniel még nagyon régen tanulta az öreg koldustól.
– Igen, el tudom – felelte ernyedten.
– Akkor kezdjen rá – bátorította Lou.
– Őszintén szólva, most nincs sok kedvem játszani.
– Ugyan már, Daniel! Ígértem öt dollárt, nemde?
Igaz, hogy a bár tulajdonosa előzőleg ígért neki öt dollárt, de azt mindenféle feltétel nélkül; most pedig úgy tűnt, hogy ezért a pénzért a vendéget kell szórakoztatnia. De szüksége volt a pénzre, hogy elmehessen ahhoz a látóhoz…
Elkezdte hát játszani a My Old Kentucky Home-ot. A kissé becsípett vendég közelebb hajolt a koncertinához, hogy ráhangolódjon a dallamra, aztán dúdolni kezdett. A koncertina hangja összekeveredett a dübörgő dzsungelzenével, az utóbbi volt a dominánsabb, zengő üteme túlharsogta a kis hangszerét. Daniel abba is hagyta a muzsikálást.
– Nem hiszem, hogy versenyezni tudok ezzel a hangos zenével – mentegetőzött a hangszórók felé legyintve.
– Ezen könnyen tudunk segíteni – mondta Lou, fellépett a színpadra, és kikapcsolta a magnót. A lokálban síri csend támadt.
Daniel megint elkezdett játszani.
Lou figyelte, ahogy Daniel zenéjére emelkedik a közönség hangulata, és hirtelen felderült az arca:
– Hány számot tud eljátszani? – kérdezte Daniel füléhez hajolva.
– Jó párat.
Lou most a színpad mögé sietett. Közeledett az előadás szünetének a vége, és a színészek összegyülekezve csodálkoztak, hogy mi történik.
– Ez a közönség imádja ezt az érzelgős koncertinahangot – mondta nekik Lou. – Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most élő zenére játszanátok el a szerepeteket? Rögtön kezdhetünk is, amint vége ennek a dalnak. Mindent bele, gyerekek! – Visszasietett Danielhez, aki pont akkor fejezte be a számot.
A dalt követő hangos ováció után Lou széles mosollyal bejelentette:
A vendégek tapsoltak, Lou pedig Danielhez lépett:
– Játsszon valami édeskés, szentimentális dalt.
Daniel rákezdett egy angolkeringőre.
Felgördült a függöny, és kigyúltak a fények. A kis méretű színpad műfűvel volt borítva, a háttér egy buja vadon hatását keltette. Középen egy fa magasodott egyetlen fényes, piros almával a lombjai között. Ez volt az Édenkert.
Egy fiatal nő egy lepkét kergetve betáncolt a színre, hosszú szőke haja szálldosott csinos feje és érzéki teste körül, és ahogy szökdécselt, ugrándozott és sétálgatott, feltárultak női bájai, amiket alig takart néhány lazán lógó fügefalevél. Ő volt Éva.
A Bibliaövezetből jött három lakókocsiügynök tátott szájjal bámulta a látványt.
– Dicsőség az Úrnak, micsoda látvány! – mondta elálló lélegzettel a kék öltönyös.
– Egy éjszaka ővele megéri az elkárhozást! – sóvárgott a barna öltönyös.
Éva észrevette a fényes, piros almát a fán, amelyről egy kígyószerű figura figyelte a lány bohókás mozdulatait. Éva hagyta elszállni a pillangót, és elbűvölve odafutott a fához, majd a fényes gyümölcs felé nyúlt. De a kígyó, az almafa őre sziszegve, nyelvét fenyegetően öltögetve elállta az útját. Éva döbbenten hátrahőkölt. Eloldalgott a fától, majd megállt. Aztán csalogató mosoly áradt szét az arcán, és csábító táncba kezdett; a teste érzékien vonaglott és ringatózott, izgatva, ingerelve, ígéretesen felajánlkozva. A kígyót ez annyira felizgatta, hogy lesiklott a fáról. Karcsú férfi volt, hosszú, kígyózó végtagokkal, meztelen teste, még kopasz feje is zöld pikkelyesre volt festve. Zöld arca feketegyűrűs szemekkel és fehér méregfogakkal hipnotizálva követte Éva buja mozdulatait, és mohón felé nyúlt. De Éva csak nevetett rajta, és elhárította a közeledését a piros almára mutatva: a tiltott gyümölcs volt az ára annak, hogy megkaphassa őt. A kígyó tétovázott; ahhoz, hogy vágyát kielégítse, oda kell adnia a féltve őrzött kincset. A kísértés ellenállhatatlannak bizonyult, a kígyó leszakította, majd a nőnek nyújtotta az almát. Éva diadalmasan magához ragadta, a nyelve találkozott a kígyó kinyújtott nyelvével, elfogadva és viszonozva a kígyó csókját. A kígyó reszkető izgalommal félrehajtotta Éva fügefaleveleit, és csókolgatni kezdte a testét.
– Szeretném tudni, mennyiért fekszik le valakivel – fordult a barátjához a kék öltönyös, a hangja rekedt volt az izgatottságtól.
– Majd megtudjuk az előadás után – felelt a barna öltönyös a színpadra tapadó szemekkel. – Úgy áll a dákóm, mint a májusfa – sóhajtotta.
A szürke öltönyös arca elfehéredett, keze az asztalon ökölbe szorult, a szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, aztán összeszorultak remegő ajkai, és a fogát csikorgatta. Körbetekintett a terem homályában sóvárgó arcokra, egy pillanatra befogta a szemét, majd megint a színpadra bámult.
Hirtelen úgy tűnt, hogy Éva észrevett valakit a színpadon kívül. Rémülten eltolta magától a kígyót. A kígyó követte Éva tekintetét, és riadtan visszasiklott az almafához.
Évát keresve egy pompás testalkatú fekete férfi lépett a színre. Az ágyékán lazán lógó fügefalevéltől eltekintve meztelen volt. Ő volt Ádám.
Éva kedvesen mosolyogva közelített Ádámhoz, mintha pár pillanattal korábban semmi sem történt volna, majd még egyet harapott az almából, és odanyújtotta a férfinak. Ádám csodálkozva bámult a gyümölcsre, aztán ő is megkóstolta. Úgy tűnt, ízlik neki. Éva lassan, csábítóan vetkőzni kezdett, egyesével dobálva le a leveleket a melléről, a fenekéről, az ágyékáról, majd kezével Ádám fügefalevele után nyúlt, és letépte a helyéről. „Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.”
Ebben a pillanatban a szürke öltönyös férfi felpattant a székéről, és kétségbeesetten felkiáltott, ami sokkal inkább artikulálatlan üvöltésnek hangzott:
– Mary Ann!
Daniel abbahagyta a zenélést. Akármi is történt a színpadon, érezte, hogy a közönség soraiból jövő kétségbeesett kiáltás nem a színjáték része, ahhoz túlságosan valóságos volt.
A férfi mindenkit félrelökve, asztalokat, székeket borogatva a színpad felé rohant, de hirtelen egy hatalmas ember termett előtte, aki elállta az útját.
– Nyugalom, miszter, elvesztette az eszét?
– Hello, Apu! – köszönt oda neki a pucér szőke lány. Daniel felismerte a hangját, ő javasolta neki korábban, hogy menjen el a ma esti szeánszra. A lány tekintete rideg volt, arca bosszúszomjas mosolyba merevedett, aztán nevetni kezdett, csípőjét kihívóan riszálta apja felé, majd ismét a fekete partnere felé nyúlt. A vendégek elismerően kurjongattak és fütyültek, tetszett nekik a lány viselkedése.
– Otthagyta az egyetemet, és már egy éve semmit sem tudunk róla! Azt akarom, hogy azonnal itt hagyja ezt a helyet! Haza akarom vinni! – ordította a férfi a kidobó szorításában.
Ekkor már Lou is ott volt:
– Nem akar önnel menni, uram. A fiatal hölgy itt dolgozik, és elég idős ahhoz, hogy azt tegye, amihez csak kedve van. Maga a rendbontó. Azt akarja, hogy kihívjam a rendőröket? – Lou halkan beszélt, egyszerre megnyugtató és fenyegető hangon. – Miért van úgy felháborodva? Maga volt az, aki idejött, nemde? Viccesek az emberek, mindig azt várják, hogy valaki másnak a lánya lesz itt, sohasem a sajátjuk. De elfelejtik, hogy mindegyik valakinek a lánya! Maga aztán tényleg rohadt szánalmas! – mondta Lou gúnyosan, és intett a kidobónak: – Engedd elmenni, Ralph.
Az apa arca eltorzult a megaláztatástól; egy utolsó keserű pillantást vetett a lányára, aki a színpadon egy meztelen fekete férfit ölelgetett, aztán sarkon fordult, tehetetlen dühében letépte a nyakából a virágfüzért, és a kijárat felé lódult. A két társa szapora léptekkel követte.
– Hé, fater, itt felejtette a kalapját! – kiáltotta valaki, és utánahajította a Stetsonját. A kalap átrepült a bárpulton, és a padlóra esett. A vendégek nevettek, az egyik lakókocsiügynök gyorsan felkapta a kalapot, és mindhárman kimenekültek az Édenkertből.
Lou sokat ígérő mosolyt vetett a vendégek felé, majd bátorítólag a színészek felé intett, aztán Danielhez lépett.
– Játsszon valami vidám, szexi számot.
Daniel egy pillanatra elgondolkodott, majd belevágott egy tangóba: a La Cumparsitába, melyet gyakran játszott a spanyol ajkú városrészek utcáin.
Ádám és Éva meztelenül tangózni kezdtek. Összeolvadtak, szétváltak, újra összeforrtak, simogatták, cirógatták a partnerük testét, kölcsönösen izgatták egymást… Túljátszották a szerepüket, de a közönségnek ez tetszett. A kígyó a fa mellett szintén a latin ritmusra vonaglott, láthatóan alig várta, hogy bekapcsolódhasson a jelenetbe.
Aztán ahogy egymáshoz tapadtak, Éva kecsesen felemelte a lábait, és átkarolta velük Ádám derekát. Ádám mindkét kezével átölelte Éva csípőjét, és „megismerték egymást”. A férfi lassan, érzékien táncolt körbe, a nő a testét hátrahajtva a férfi ajkaihoz feszítette melleit, miközben élvezettel nyögdécselt.
– Meg kell kapnom azt az öt dollárt – gondolta Daniel. Fogalma sem volt róla, mi folyik a színpadon, csak folytatta a zenélést.
Madame Artemise-nek valóban különös bűvereje lehet. Kedvező előérzet járta át Danielt. Ez a Szibilla feltárhatja az eltűnt pénz titkát. De szüksége volt Lou öt dollárjára, hogy beszélhessen a látnokkal! Mosolyt erőltetett az arcára, mintha valóban élvezné a zenélést, és egy másik tangóra váltott, hogy mindinkább a bártulajdonos és a vendégei kedvében járjon.
A felizgatott kígyó nem bírta tovább elviselni, hogy csupán szemlélője ennek a buja jelenetnek. Szenvedélytől fűtve az egymásba fonódott párhoz siklott, és megragadta Évát, hogy ő is a magáévá tegye. A pár ölelkezése megszakadt, Éva a földre hanyatlott, Ádám a kígyó felé lendült, úgy látszott, hogy birokra kelnek, de Éva békítően Ádám és a kígyó közé vetette magát. Gesztikulálása azt mutatta, hogy tud olyan megoldásról, amely mindenkit boldoggá tenne. Átölelte Ádámot, miközben rózsaszín fenekét riszálva és domborítva felajánlotta magát a kígyónak. A kígyó felfogta a célzást.
– Játsszon valami gyorsabb számot! – buzdította Lou Danielt.
A legvidámabb számok, amelyeket Daniel ismert, olasz dalok voltak. Ezeket játszotta, amikor az olaszok lakta városnegyedben koldult, vagy amikor Gino meghívta őt egy festára. Rákezdett hát egy régi kedvencre, a Funiculi, funicula című dalra…
Mindhárman „egy testté váltak”. Így táncoltak körbe a színpadon, a fűbe esett piros alma körül boldogan üzekedve. A vendégek ütemes tapsa kísérte az élénk zenét és a lendületes testmozgást, és harsányan nevetve, ujjongva éljenezték a látványos finálét. Éva integetett és csókokat dobált a közönségnek, miközben mindhárman – még mindig egymásba fonódva – elhagyták az Édenkertet. Lehullt a függöny, és a vendégek ovációjából Daniel kitalálta, hogy a show véget ért, így abbahagyta a zenélést.
Lou, hogy a közönség is jól láthassa, egy ötdolláros bankót nyomott Daniel zakójának a felső zsebébe, aztán a kijárathoz kísérte, és sok szerencsét kívánt neki. A lokált újra elárasztotta a dübörgő dzsungelzene.
Kint az utcán Mungo engedelmesen Daniel lábához simult.
– Taxival akarsz menni? – kérdezte a kapuőrző kerub.
– Köszönöm, de nincs rá pénzem – mondta Daniel, és elővette a Braille-óráját, hogy megtudja az időt: kilenc óra múlt húsz perccel.
– Tényleg vak vagy, haver?
– Miért kérdezed? – Daniel zavarban volt.
– Azon gondolkodom, milyen élvezetet talál egy vak a szexshow-ban, ha nem látja, mi történik a színpadon?
– Azt mondod, nem is tudtál róla? Ugyan már – nevetett hitetlenkedve az óriás kidobó –, hiszen még a zenét is te szolgáltattad!
– Vak utcazenész vagyok. És senki se tájékoztatott, hogy mi folyik a színpadon – mondta Daniel némi sértődöttséggel a hangjában.
– Sajnálom, nem akartam gorombáskodni, de olyan jól játszottál, mintha pont a cselekményhez időzítetted volna a zenét. – És pár szóval elmondta Danielnek, hogy miről szólt az előadás. Aztán egy csoport érkezett a klubhoz. Az óriás egy fűzfaverssel üdvözölte őket:
Nézd a kígyót, Éva: mi jó nagy öröm.
Tudd meg tőle, honnan is jön a gyönyör.
A most érkezettek hangosan örvendezve tódultak a klubba.
– Úgy tűnik, élvezed a munkád – jegyezte meg Daniel.
– Csak álarc ez a bohóckodás – mondta az óriás, és szemernyi vidámság nem volt a hangjában. – Ha megnevettetem a vendégeket, elmondják a tulajnak, ő pedig megtart az állásomban. Ezért találom ki azokat a vicces rímeket is. Nem könnyű munkát találnom, átkozottul feltűnő vagyok – sóhajtott lemondóan.
– Fiatal vagy még, sikerülni fog, amit szeretnél, meglásd – bátorította Daniel.
– Színjátszó leckéket veszek, színész szeretnék lenni – vallotta be az óriás. – Egy nap szeretném Hamlet szerepét eljátszani. Már megtanultam az összes szövegét – mondta, és őszinte átérzéssel elkezdett szavalni:
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
A bárd szavai, a megválaszolatlan kérdés nem volt összhangban sem az esti utcai forgalom zajaival, sem az éjszakai lokálból kiáradó dzsungelzenével. Egy taxi állt meg a bejárat előtt, a kerub félbeszakította a drámai szavalatot, és a járdaszegélyhez lépett. Aranyozott szárnyai komikusan himbálóztak széles hátán.
– Üdvözöllek benneteket az Édenkertben! – nyitotta ki a taxi ajtaját az érkező vendégeknek, és még gumikardjával is szalutált hozzá.
– Milyen örömök vannak ma este az Édenkertben? – kérdezte brooklyni akcentussal egy jókedvű férfihang.
Krémsajt, zsemle, lazac –
jobb, ha éhen maradsz:
amit Ádám s Éva csinál,
finomabb minden vacsinál.
A vendégek vidáman nyerítve bementek az Édenkertbe. Az óriás Danielhez lépett.
– Játszani vagy nem játszani a bolondot, az itt a kérdés – mondta töprengve, aztán rövid szünet után hozzátette, mintha csak önmagát akarná vigasztalni: – Talán mégiscsak jobb a bolondot játszani, mint egyáltalán nem játszani.
Joseph Zsuffa: Bábel verme
Fordította: Horváth Róbert
Ampersand Kiadó, 2024
