A Miért éppen a zsidók? legelején tisztázza a szerző, vagyis ön, hogyan, mennyire és ki szerint zsidó. Nem lehetett megúszni, hogy így kezdjen bele?
Biztosan állíthatom, hogy meg lehetett úszni, mert a kötet nem ezzel kezdődik. Egyáltalán nem tisztázom ugyanis, hogy zsidó vagyok-e vagy sem. Pontosan az volt a célom, hogy összezavarjam az olvasókat. A könyv egy játékkal indul: végigveszem a zsidóság lehetséges definícióit, hogy megmutassam, a hatályuk alá esek-e. És a válasz sosem egyértelmű. Az olvasót tehát belekényszerítem, hogy maga döntse el, minek is tart engem. Az állításom az, hogy a zsidó társadalomtörténet lényege az a hatás, amit az olvasó döntése a zsidó vagy nem zsidó mivoltomról a befogadói ténykedésére gyakorol. Magyarán arra, milyennek ítéli a könyvem.
Aki zsidónak vél, az feltevésem szerint eredetibbnek, jelentősebbnek, újítóbb szelleműnek fogja tartani a szerzeményemet annál, mint amilyen valójában. Ugyanakkor az indokoltnál nyeglébbnek és pontatlanabbnak is.
Aki viszont úgy dönt, hogy nem vagyok zsidó, az sejtésem szerint szürkébbnek és semmitmondóbbnak véli művem, mint amilyen igazából, de érdemén felül értékeli mint gazdag adattárat. A zsidó és nem zsidó szerző között nem lesz teljesítménykülönbség, hiszen csak egyetlen könyvet írtam, mégis lesz egyenlőtlenség. Vagyis a fejünkben élő képzetek a zsidókról és nem zsidókról részrehajlóvá tehetik a teljesítmények észlelését, és azt igyekeztem a munkámmal bizonyítani, hogy a zsidók 1867-es emancipációja és a holokauszt közötti időszakban így termelődtek az egyenlőtlenségek zsidók és keresztények közt, ez a zsidó siker és kudarc titka. Vagyis a zsidók előnyei és hátrányai olyasmik, amiket feltaláltak, az emberi képzelőerő termékei.
Mi ehhez képest a hagyományos válasz? Mi okozza az egyenlőtlenségeket a korábbi magyarázatok szerint?
Egy bevett válasz nincs, hanem szokványos válaszok egész sora van, amelyek közül néhányat jeles gondolkodók fogalmaztak meg, de alátámasztva egyik sincs. Az egyszerűség kedvéért feledkezzünk meg a zsidók hátrányairól, és foglalkozzunk csak az előnyeikkel! Ezekre akadnak természetfeletti magyarázatok: egyesek szerint Isten, mások szerint Lucifer a zsidók pártját fogta a javakért folytatott küzdelemben. A zsidó a kiválasztott nép. Vannak aztán természeti magyarázatok is: ezek abból indulnak ki, hogy a zsidók körében – sajátos történelmük miatt – szigorúbb volt a természetes kiválasztódás, mint más népeknél, ezért előbbre tartanak az evolúcióban, a javak megszerzésére alkalmasabb génállományra tettek szert. A zsidó a kiválasztódott nép. A legnépszerűbbek manapság minden bizonnyal a társadalmi megokolások. Az egyik úgy okoskodik, hogy a zsidók szerencséje a szerencsétlenségük: premodern kitaszítottságuk következtében ők lettek a világ első kapitalistái. A másik szerint a zsidók vallásuknak köszönhettek mindent, amely intellektuális elvárásokat támasztott velük szemben, és szellemi képességekkel ruházta fel őket. A harmadik szerint épp a zsidó vallás elhagyása okosította meg a zsidókat. És így tovább.
Mi a baj ezekkel a régi magyarázatokkal? Miért érdemes újat keresni?
Meg kell mondjam, némelyik régi teóriát kifejezetten szellemesnek tartom. De azért mindnek megvannak a maga hibái, ami miatt úgy illenek az egyenlőtlenségekre, mint tehénre a gatya. Ennél fontosabb azonban a nagy, közös hibájuk. Ez abban áll, hogy a szerzők nem a valóságban, hanem az Óperenciás-tengeren túl, az érdemelvűség édenkertjében keresték a zsidó siker titkát. Az érvényesüléshez egy tényleges társadalomban ugyanis sosem elegendő vagy akár nem is szükséges, hogy az egyén azt a tehetségével vagy az igyekvésével kiérdemelje, hanem mindig úgy történik, hogy azt valakik odaítélik. Például a tanárok, a cégvezető, a vásárlók vagy az olvasók. És nincs biztosíték arra, hogy tárgyilagosan ítélkeznek. A zsidó siker titkának korábbi fürkészői mégis magától értetődőnek vették, hogy az ítéletek a produkciókról kivétel nélkül igazságosak voltak, a zsidók a többletteljesítményüknek köszönhették a boldogulásukat. Minden szerző meg volt győződve arról, hogy mindenki azt kapta, amit megérdemelt. Ahogy az élő klasszikus mondja: aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Nekem azonban körülbelül gimnazista korom óta van egy élményem, ami más irányba vezet.
Adva van a zsidóságom, illetve, hogy nem vagyok az, ami egy semmiség számomra abban az értelemben, hogy mindig biztosra vettem: a cselekedeteimre semmilyen hatással nincs. És mégis azt éreztem, hogy döntő módon meghatározza az életemet.
De hogy uralhatná valami az életemet, ha egyszer a tetteimet kicsit sem képes befolyásolni? Nem értettem a dolgot. Aztán már hallgató koromban leesett a tantusz: úgy, hogy a zsidóságom (illetve, hogy nem vagyok az), azt befolyásolja, hogyan látja a világ a tetteimet. Vagyis meglehet, a zsidók a nem zsidóktól nem teljesítményeikben különböztek, hanem a teljesítményeikről alkotott ítéletek voltak eltérőek. Az egyenlőtlenség tehát lehet diszkriminatív, pártos, elfogult, vagy, ha úgy tetszik, személyválogató értékelés eredménye is.
Mi alapján érthették félre és ítélhették meg igazságtalanul a teljesítményeket?
A zsidókra és nem zsidókra vonatkozó sztereotípiák alapján. Ezek lényege, hogy a zsidó ész felsőbb-, míg a zsidó test alsóbbrendű. Az volt tehát a feltevésem, hogy mindenki azt kapta, amit nem érdemelt, és így állt elő az a helyzet, hogy a zsidók a szellemi versengésekben rendre felülkerekedtek, a testiekben és a testtel asszociált vetélkedésekben pedig folyton alulmaradtak. Ez tehát az elmélet, ami, meglehet, első látásra nem is olyan különös, hiszen az olyan csoportok közötti egyenlőtlenségeket, amelyekbe beleszületünk, éppen így, azaz diszkriminációval szokás manapság magyarázni: a nők nem azért lesznek ritkán miniszterek, mert a nőknek nem való a politika, hanem mert azt hiszik róluk a férfiak, hogy nem való nekik. Vagyis az egyik fél részrehajló a saját javára, és a másik kárára. Valójában azonban a zsidók esete egészen más, amit könnyen beláthatunk, ha elképzelünk egy iskolai szituációt. Az a feltételezésünk, hogy az előítéletes tornatanár alulértékelte a zsidók teljesítményét. Tehát a saját csoportjának kedvezett indokolatlanul. De mi a helyzet az ugyanilyen előítélettel terhelt elméjű történelemtanárral? Neki is az volt a fejében, hogy a zsidók gyengék, de eszesek, ezért ő jobbnak értékelte a zsidó diákok feleletét, mint amilyen valójában volt.
A teóriám szerint tehát a zsidó siker úgy termelődött, hogy az erősebb fél, a nem zsidók elfogultak voltak a gyengébb fél, a zsidók javára és a saját maguk kárára. Hogyan lehetséges ilyesmi? Mikor fordulhat elő, hogy a hatalmon lévő szentek keze nem maguk, hanem mások felé hajlik?
Akkor, ha az elméket egy, a fennálló hatalmi viszonyokat felforgató mítosz tartja fogva, ami ebben az esetben az, hogy a zsidóknak jobban vág az esze. A zsidó siker titka tehát eszerint a rögeszmés hit volt az alul lévők felsőbbrendű képességeiben. Most már csak ki kellene deríteni, igaz-e a tétel. A könyv az ennek során felmerülő szellemi kalandokon törekszik végigvezetni az olvasót.
Jól értem, hogy a könyv az előítéletek önbeteljesítő hatalmáról szól?
Ez nem az előítéletek önbeteljesítő erejéről szól, hanem a képzelet hatalmáról a valóság felett.
