A háborús pszichózisban lévő kormányzati propaganda részeként a választási kampányban egyre többet hallani a kötelező sorkatonaság intézményéről. Orbán Viktor még a legutóbbi rádióinterjújában is megnyugtatta a Kossuth Rádió hallgatóit, hogy Magyarországon nincs tervben a 2004 novemberében, azaz idén 20 éve megszüntetett katonai szolgálat újbóli bevezetése.
A sorkatonaság európai helyzetéről, a kormánypropaganda állításainak valóságtartalmáról, és a Gyurcsány-kormány alkotmánymódosítását annak idején elfogadó Fidesz hadkötelezettséghez fűződő ellentmondásos viszonyáról már írtunk bővebben. Arról azonban még nem, hogy hogyan lett Magyarország honvédelmének alappillére a kötelező sorozáson alapuló hadsereg a kiegyezés után, és hogyan szorult háttérbe a katonák önkéntességén alapuló haderőszervezési modell megjelenésével az ezredforduló környékén, majd szűnt is meg azután öt évvel, hogy hazánk 1999-ben csatlakozott az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez, vagyis a NATO-hoz.
A kiegyezés árnyékában jelent meg a sorkatonaság intézménye
Már a Magyar Királyság történetének korai szakaszaiban is voltak olyan elemei a hadsereg megszervezésének, amelyek a kötelező sorkatonai szolgálatra is jellemzőek. Első királyunk, Szent István idején például a királyhoz hű rétegek a társadalom fennmaradása és a közszabadság őrzése érdekében katonai szolgálatra voltak kötelezve. A várjobbágyakra vonatkozó törvény értelmében pedig a katonai szolgálat fejében közvetlenül a királytól kapott földeket is visszavehették a szolgálat elmaradása esetén – derül ki a Hadtudományi Szemle hasábjain 2022-ben megjelenő, A hadkötelezettség történeti áttekintése Magyarországon című tanulmányból.
Hazánk mai területén először a törökök kiűzése után, a felvilágosult abszolutizmussal leírható Habsburg-uralom idején vezettek be sorkatonaságot. A poroszok ellen vívott háború részeként Mária Terézia a magyar rendeket arra kérte az 1741-es pozsonyi országgyűlésen, hogy állítsanak fel önálló magyar katonai egységeket. Eleinte önkéntes alapon töltötték fel a császári hadsereg magyar ezredeit, de a szükséges létszám elmaradása miatt 1771-ben ki kellett alakítani a kötelező sorozás rendszerét. Majd a napóleoni háborúk idején, a győri csata 1809-es elvesztését követően megreformálták az osztrák hadsereg addigi haderőszervezési elveit. Egy 1821-es rendelettel pedig nemcsak az addig életben lévő, irreálisan hosszú szolgálati időt rövidítették le, hanem területi alapon szerveződő, békeidőben is teljesítendő katonai szolgálatot vezettek be évenkénti állandó „újoncozással” – ami nem aratott osztatlan sikert a magyar rendek körében.
Illetve az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc idején, a délvidéki felkelés után is elfogadtak egy katonaállítási törvényt a polgárháború elkerülése érdekében, amit V. Ferdinánd király aláírása híján végül csak rendeletként nyújtott be Batthyány Lajos kormánya.
Az idősebb Andrássy Gyula gróf vezette, kiegyezés utáni első magyar kormány által elfogadott törvény egyes rendelkezései szabályozták az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres erejét, például megalakították a császári és királyi közös katonai szervezeteket, illetve az osztrák Landwehrt és a magyar honvéd alakulatokat is.
A jogszabály társadalmi osztályoktól függetlenül minden 20. életévét betöltő fiatal férfit kötelezett a katonai szolgálatra, azokat is, akik más országból települtek be az állam területére (függetlenül attól, hogy máshol már szolgáltak-e katonaként). És általában csak szociális alapon bújhattak ki a kötelező katonai szolgálat alól azok, akiket besoroztak és meg is feleltek a hadsereg elvárásainak.
A törvény rendelkezései szerint a Monarchia haderejének gerincét a császári és királyi közös hadsereg adta, amelynek a teljes hadi létszámát, a határőrség nélkül, 800 ezer főben határozták meg. Akit ide soroztak be, arra legrosszabb esetben 3 év megszakításokkal teli szolgálat várt – és tovább 7 év tartalékosként –, de a legtöbben egy nyolchetes alapkiképzés után szabadon távozhattak. A sorkatonák nagyrészét ezután csak két-háromhetes gyakorlatokra hívták be évente.
A véderőről szóló törvény 1889-es módosítása később azt is lehetővé tette, hogy a három legfiatalabb sorköteles évfolyamot tényleges katonai szolgálat elvégzése miatt visszatartsák. Így elméletileg létrejöhetett volna az egybefüggő, hároméves katonai szolgálat a békeidőben is, de az osztrák és a magyar honvédségnél sem éltek ezzel a lehetőséggel Bodó Szabolcs tanulmánya szerint.
A hadkötelesek ráadásul a szolgálati idejük évei alatt kizárólag a honvédelmi minisztériumból származó engedéllyel hagyhatták el az országot, de háborús helyzetben még azzal sem.
Az első világháború után meg is kellett szüntetni a rendszert
Az első világháború kirobbanásakor, a Szerbiának küldött hadüzenet után szinte azonnal megkezdődött a mozgósítás, ami először a korábban kiképzett hadköteles férfiak katonai szolgálatra történő behívását jelentette. A személyi veszteségek pótlására idővel újabb és újabb évfolyamokat hívta be, képeztek ki, és küldtek harcba. A háború négy éve alatt összesen 9 millió katona szolgált az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, akik közül 3,4 millió katonát hívtak be a Magyar Királyság területéről.
A háború végére összesen
- 660 ezer magyar katona halt meg,
- valamint tovább 1,4 millió fő sérült meg,
- és 830 ezren lettek hadifoglyok.
Azonban a konfliktust lezáró békeszerződések az önállóvá váló Magyar Királyság haderejének létszámát 35 ezer főben korlátozták, és az általános hadkötelezettség bevezetését is megtiltották. Így hivatalosan csak a második világháború kirobbanása előtt, 1939-ben tudták újra bevezetni a sorkatonaság intézményét Darányi Kálmán miniszterelnök előző évben meghirdetett győri programja értelmében.
A hadkötelezettség visszaállításának a jogi alapját az 1938 augusztusában elfogadott bledi egyezmény adta, amiben a kisantantállamok – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia – elismerték hazánk fegyverkezési egyenjogúságát, miután ígéretet kaptak rá, hogy a létszáma mellett a harcászati eszközök terén is megerősített magyar hadsereget nem fogják revizionista célokra bevetni.
A korábban tiltott hadkötelezettség újbóli bevezetésének részleteit tartalmazó 1939. évi II. törvény katonai szolgálatot írt elő minden olyan 18 és 60 év közötti magyar állampolgárságú férfi számára, akiket a sorozóbizottság alkalmasnak talált a feladatra.
A hadkötelezettekre emellett más komoly szabályok is vonatkoztak, hiszen kizárólag katonai hatósági engedéllyel hagyhatták el az ország
területét, és csak akkor vándorolhattak el az országból, ha még nem töltötték be a 36. életévüket.
A tényleges katonai szolgálat ekkor 2 + 1 év volt – ami a gyakorlatban két év aktív katonáskodást és egy év szabadságoltatást jelentett. A három év leteltével pedig a katonák tartalékos állományba kerültek az életkoruk alapján három különböző kategóriába sorolva.
A háború végére több mint 900 ezer fős lett a hadsereg, amibe a nyilas kormány által behívott kiskamaszok és aggastyánok is beleszámítanak. A legtöbb forrás szerint hazánk 350 ezer fős katonai, 60-100 ezer fős polgári személyi veszteséget szenvedett, valamint a holokausztnak is volt 400 ezer magyar áldozata – ezzel
A szocializmus évtizedeiben még a nőkre is vonatkozott az általános hadkötelezettség
A második világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződések a magyar honvédség létszámát már nem 35, hanem 65 ezer főben korlátozták – és azt sem tiltották meg, hogy általános hadkötelezettség legyen Magyarországon. Így a háború után a szovjet érdekszférába, és ezzel együtt a hidegháborúba is belecsöppenő országban az első világháború utáni időszaktól eltérően nem kellett megszüntetni a sorkatonaságot, amit a Magyar Népköztársaság 1949-ben bevezetett alkotmányába is beleírtak.
De új törvényt csak 1960-ban fogadtak el, így addig az 1939-es honvédelemről szóló törvény nyújtotta keretek között szervezték meg a kötelező katonai szolgálatot. Ami azt jelentette, hogy az ötvenes években – amikor rekordlétszámú, összesen akár 150-200 ezer aktív honvéd is lehetett egyszerre az országban – a Horthy-korban elfogadott leghosszabb szolgálati időt vették alapul, és a sorkatonáknak három évre kellett beállniuk a seregbe.
Az 1960-ban elfogadott törvény több újítást is tartalmazott, például 18 és 50 év között határozta meg a hadköteles férfiak korát, és a katonai szolgálat idejét is legfeljebb három évben szabták meg – ami lehetőséget biztosított arra, hogy előbb csak egyes fegyveres szerveknél, majd később a Magyar Néphadsereg egészénél is csökkentsék a szolgálati időt.
De a Kádár-kor első honvédelmi törvényében az is újdonság volt, hogy a honvédelmi kötelezettségeket a magyar állampolgárságú nőkre is kiterjesztette. Ezt az újítást azonban végül csak az egészségügyben dolgozó nők számára vezették be a gyakorlatban – akiknek természetesen nagyobb értéket jelentett a szaktudása annál, hogy egyszerűen csak közkatonaként használják őket.
Mivel a hetvenes évekre belátták, hogy az eltérő szolgálati idő milyen sok társadalmi konfliktust okoz, ezért az 1976-ban bevezetett új honvédelmi törvényben egységesen 24 hónapos szolgálati időt vezettek be minden sorkatona számára. Ezt az időintervallumot előbb 1981-ben 18, majd a rendszerváltás idején 12 hónapra csökkentették.
A szolgálati idő 1996-ban 9 hónapra, majd 2001-ben fél évre csökkent, miközben a NATO-csatlakozás előtt két évvel, 1997-ben a modern igényekhez igazítva bevezették a szerződéses katonák önkéntességén alapuló haderőszervezési modellt, ami a katonák kiképzése és a rá fordított pénz tekintetében is hatékonyabbnak számít.
A hadkötelezettséggel szemben ellenérzések már a kilencvenes években megjelentek a nyilvánosságban az 1990-ben az eredetileg Alba Kör – Katonai Szolgálatmegtagadók Szövetsége néven megalapított pacifista szervezet és az 1993-ban például Bródy János, Mécs Imre, Konrád György, Vámos Miklós, Jancsó Miklós, Mészöly Miklós, Darvas Iván, illetve Csapody Tamás jogász-szociológus által életre hívott Hadkötelezettséget Ellenzők Ligája, vagyis a HEL nevű, szintén sorkatonaság-ellenes szervezet képében.
2004-ben pedig végül olyan széleskörű társadalmi támogatottsággal döntöttek az alkotmánymódosítást – így egyben kétharmados felhatalmazást – igénylő kérdésben, hogy az MSZP–SZDSZ kormány haderőreformját még a Fidesz is támogatta. Így immár lassan 20 éve nem köteleznek senkit arra Magyarországon, hogy katonának álljon békeidőben akkor is, ha ez magától sose fordulna meg a fejében.