Rákban halt meg a 20 évet börtönben töltő férfi, s lehet, ártatlanul ült – amerikai bestsellert olvashatunk

A vadság ott lapul minden fiatal lányban.

Mi sem tudtuk kordában tartani. Varázslatossá tette az esőt, és templommá magasztalta az erdőt. Keskeny ösvényeken szaladgáltunk, a hajunk kócosan, vadul lobogott, és úgy tettünk, mintha a karcsú lucfenyő és bürök még mindig olyan ősi vadonként uralkodna, amelyet az iparosodás már régen szálkákra darált. Hol harcosok voltunk, hol királynők, sőt istennők. Páfránylevelekből és pitypangokból kencéket és főzeteket kotyvasztottunk, és varázsigéket kántáltunk a fáknak. Új neveket is adtunk magunknak: Artemisz, Athéné, Hekaté. A beszélgetéseinket titkosítottuk, a betűket bonyolult kódok váltották fel, és kitanultuk a kövek tudományát.

A mohalepte ágak boltozata alatt összefontuk a kezünket, és örök fogadalmat tettünk egymásnak – egy olyan örökkévalóságra, amely csak azoknak a fiataloknak a szívében él, akik még nem értik a világot.

Az örökkévalóság a nyárral együtt véget ért. Egy sikoly vetett véget neki, a vér sokkoló forrósága és két lány, amint az útra botorkál.

Leo Cortland úgy mesélte el a történetet, hogy először azt hitte, valami madár vagy vadállat hangját hallja. A spánielje hegyezte a fülét, vakkantott egyet, és éberen a fák felé meredt.

De igazából rögtön tudta, hogy egy gyermek sikolya volt. Azért mesélte azt a másik történetet, hogy megpróbálja megmagyarázni magának, miért állt ott olyan sokáig mozdulatlanul, miért rántotta vissza a hang felé iramodó spánieljét, és miért fordított majdnem hátat az erdőnek, amikor a lányok kitántorogtak onnan tágra nyílt szemekkel, nyöszörögve, véráztatta ruhákban.

– Mi történt veletek? – kérdezte még mindig döbbenten, még mindig készen arra, hogy elszaladjon.

Az egyik lány megborzongott, és csak megrázta a fejét, majd keresztbe fonta mellén a karját, de a másik megszólalt. A hangja üresen és erőtlenül csengett.

– Láttunk egy férfit – mondta. – Kés volt nála.

– Megsérültetek? – kérdezett újra, és azt kívánta, bárcsak nála lenne a fegyvere, és bárcsak a kutyája a cipőjénél nagyobb dolgokra is veszélyt jelentene.

– Nem – felelte a lány. Amikor Leo később elmesélte a történetet, beszámolójában elidőzött ezen a pillanaton… Ahogy a lány átnézett rajta, mintha csak egy szellem bámult volna rá. – De a barátunk meghalt.

Ez a történetnek az a része, ami csak Leóé volt, és senki másé, a többi ezután már mindenkihez tartozott, és mindenki egy másik részletét mesélte el újra meg újra, finomítva. Néhányan a bátorságunkról beszéltek, amiért kimerészkedtünk az útra segítséget kérni, és a sokkhatás ellenére olyan leírást tudtunk adni a támadóról, ami végül a letartóztatásához vezetett. Mások a szörnyetegtől borzongtak, lenyűgözte őket a gonoszsága és brutalitása, a lelkének sötét zugai.

A szüleink mindig arról a pillanatról beszéltek, amikor megtudták a hírt, hogy három lány ment az erdőbe, de csak kettő jött ki onnan. Rögtön tudták, hogy az ő gyerekeikről volt szó, mert egy kisvárosban laktunk, és tisztában voltak vele, hogyan csábított minket a vadon, hogyan szaladgáltunk szarvascsapásokon, és az egyszarvúak nyomaira vadásztunk a patak mentén.

Tudták, hogy mi hárman voltunk, akik bementünk az erdőbe. De azt nem tudták, melyik kettő tért vissza.

Mások arról a fiatalemberről beszéltek, aki megtalálta a harmadikat. Cody Benham a keresőcsapattal járta az erdőt. Három tucat férfi és nő fésülte át a környéket, a legtöbben felfegyverezve, és mindannyian dühösen. Cody vette észre az aprócska alakot, amint egy kidőlt fa rothadó törzsére rogyva hevert, mintha utolsó erejével még megpróbált volna átmászni rajta. Eső mosta a testét, vérrel keveredett víz csordogált patakokban a vonásain, a sápadt ujja hegyéig.

Először nem kiáltott a többieknek, hanem térdre rogyott, minden levegő kiszorult a tüdejéből. Arcát a lány hideg arcához érintette.

A gyermek ujjai görcsösen kapaszkodtak a fa kérgébe.

Néhányan megállás nélkül arról a csodáról beszéltek, ahogy a lélegző lányt kihozták az erdőből. Mindenki emlékszik a képre a tévéből a kerekesszékben ülő lánnyal, akinek arcát egy sebhely csúfította, és azt is fel tudják idézni, ahogy bólintott, amikor az ügyész megkérdezte tőle, hogy a férfi, aki megtámadta, a teremben van-e.

Újra és újra elmesélték a történetet, amíg már azt hitték, hogy az övék is.

Mi viszont megpróbáltuk elfelejteni. Mi nem meséltük el.

Legalábbis nem az igazit.

Soha.

*

Próbáltam figyelmesnek tűnni, ahogy a velem szemben ülő pár átlapozgatta a fotóalbumot, és közben elismerően dünnyögtek. Ez általában jó jelnek számított, de ezúttal a menyasszony megfeszült testtartása, és ahogy a tekintete az arcomra rebbent, amikor azt hitte, nem figyelek, sokat elárult.

A lefelé fordított telefonom rezegni kezdett az asztalon. Kinyomtam, hogy elnémítsam, és ellenálltam a kísértésnek, hogy megnézzem, ki az.

– Nagyon lenyűgöző a portfóliója – kezdte a menyasszony a papírszalvétája szélével babrálva. – Tényleg.

– Ezt örömmel hallom – feleltem, és fejben már azt számolgattam, mennyit buktam a benzinköltséggel, amikor bevállaltam ezt a találkozót. Sejthettem volna, hogy ez lesz. A vőlegény keresett meg, és amikor rákérdeztem, hogy megnézte-e a honlapomat, csak annyit válaszolt, hogy megmutattam Maddie-nek néhány fotóját.

– Csak… – kezdte a nő, aztán elhallgatott.

A férjjelölt, egy őszintének kinéző, fiatal férfi apró gödröcskével az állán, és túl sok hajzselével a frizurájában a párja csuklójára tette a kezét.

– Drágám, pontosan ezt kerested. Mindig panaszkodsz a kifakított képekre. Olyan fotóst akartál, aki nem fél a színektől.

A telefonom megint rezegni kezdett.

– Elnézést – mondtam, és felfordítottam, hogy lássam a hívót. Liv. Megint kinyomtam, és a táskámba csúsztattam a készüléket. Bármi legyen is a legújabb krízis, várnia kell még pár percet.

– Csak hát… – kezdte újra a menyasszony, és az ajkát harapdálta. – Sajnálom, nem akarok totál undoknak tűnni. A fotói tényleg nagyon, nagyon…

– Lenyűgözők – fejeztem be helyette is mosolyogva. Amikor mosolygok, csak a szám egyik sarka görbül felfelé.

A nő összerezzent.

– Ugyan, Maddie! – dünnyögte a vőlegény, akinek nem emlékeztem a nevére. Valószínűleg Jason volt. Általában Jason szokott lenni. Mintha mindig ők lobogtattak volna meg meglepetésként, mintha a párjuk szégyenérzetére alapozva akartak volna felbérelni. Ez jobbára megszűnt, miután megháromszoroztam az áraimat, ami varázslatos módon szánni való csúfságból merész imázst kerekített.

– Semmi baj – mondtam a férfinak. – Ez a maga esküvője, Maddie. Mindennek tökéletesnek kell lennie.

– Igen – felelte a nő megkönnyebbülten, amiért megértettem.

– És ha valaki nem tökéletes, annak ott nincs helye – tettem hozzá.

Ettől lehervadt a mosolya.

– Az árai nagyon magasak – csattant fel Maddie vörösödő arccal. – Talán lejjebb vihetné őket. Akkor több ügyfele lenne.

Felsóhajtottam.

– Az áraim azért magasak, mert a munkám nagyon-nagyon jó – feleltem, visszhangozva a korábbi szavait. – A fényképem jól látható helyen van a honlapomon, éppen azért, mert nem akarom, hogy bárki vesztegesse az idejét vagy az én időmet. Ahogy az most történt. – Felálltam, és felvettem a mappámat. A kávém érintetlenül maradt az asztalon, de amúgy is csak azért rendeltem, hogy múlassam az időt, amíg vártam rájuk. Húsz percet késtek. – Remélem, ez lesz álmai esküvője, Maddie. Jason, örültem a találkozásnak.

– A nevem éppenséggel Jackson – dünnyögte, de nem nézett rám.

Távozás közben még hallottam, hogy dühösen suttog valamit a lánynak. Éppen becsukódott mögöttem az ajtó, amikor Maddie elbőgte magát. Megálltam a járdán, lehunytam a szememet, és lassan kifújtam a levegőt, miközben próbáltam ellazítani az izmaimat, amelyek egyre jobban megfeszültek az elmúlt negyedórában.

A Maddie-hez hasonló menyasszonyoknál csak az volt rosszabb, ha olyanokkal találkoztam, akikről kiderült, hogy „rajongók”. Nem a fotóimé persze, hanem az életem drámai történetének rajongói, még tizenegy éves koromból.

Elővettem a telefonomat a táskámból. Liv nem hagyott üzenetet, de ez nem lepett meg. Nem szerette, ha felveszik. Elég időt töltöttünk kamerákkal az arcunkban olyan hírmorzsákban megörökítve, amelyek a mai napig keringenek az interneten „A LÁNYOK, AKIK MEGÁLLÍTOTTAK EGY SOROZATGYILKOST AZ OLYMPIC-ERDŐBEN”, vagy „ALAN MICHAEL STAHL, A QUINAULTI GYILKOS TÚLÉLŐI MEGSZÓLALNAK”, vagy valami hasonló címmel.

Akkoriban Liven még „makacs babaháj” volt, ahogy az anyja nevezte, kerek arcát még jobban kidomborította kunkorodó haja és frufruja. Ahogy teltek az évek, megnyúlt és karcsúsodott, aztán fokozatosan egyre jobban fogyott, amíg végül már meg lehetett számolni a csigolyáit a pólóján keresztül. Azt akarta, hogy ne maradjon belőle elég ahhoz, hogy felismerjék.

Nekem ez nem jött össze. A sebhely az arcomon, az idegsérülés, amitől a szám egyik sarka állandóan lefittyedt – nos, ezekkel nem tudtam volna elrejtőzni. A névváltoztatással megszabadultam egy csomó követőtől, aki meg akart találni, de a sebhelyeimet nem tudtam és nem is akartam elrejteni. A hajamat mindig rövidre vágtam, és mindig szemből fotóztam magam. A stílusomat rendíthetetlennek írtam le. A legutóbbi terapeutám szerint pajzsként használom az őszinteséget.

Mintha csak egy jelre várt volna, a telefonom berregni kezdett. Ezúttal fel is vettem, és felkészültem rá, hogy lenyugtassam Livet az aktuális válsághelyzetében.

– Szia, Liv. Mizújs? – kérdeztem derűsen, mert mindig úgy tettünk, mintha bármi másról is lehetne szó.

A vonal másik végén csend volt, én pedig vártam. Eleinte rövid szakaszokban fog jönni, aztán megindul az áradat, a végén pedig azt fogom neki mondani, hogy minden rendben lesz, rákérdezek, hogy szedi-e a gyógyszereit, és biztosítom róla, hogy nem gond, hogy felhívott. És ez igaz is. Jobban aggódtam amiatt, hogy egyszer nem fog hívni.

– Naomi Cunninghamet keresem – mondta egy férfi a vonal másik végén, én pedig meglepetten pislogtam.

– Én vagyok az. Bocsánat, azt hittem, valaki más hív. – Kifújtam a benntartott levegőt, és hátrasöpörtem szememből a szélfútta hajtincseket. – Kivel beszélek?

– Gerald Watts vagyok az Áldozatvédelmi Irodától. Alan Michael Stahl miatt telefonálok.

Éreztem, hogy kiürül az agyam. Miért hívnának most? Több mint húsz év telt el, de…

– Kiengedték? – kérdeztem. Emlékszem, hogy az ítéletben szerepelt a feltételes szabadlábra helyezés kitétel. Húsz év után lehetőség nyílik a feltételes szabadlábra helyezésére. A húsz év örökkévalóság egy gyermek számára. A pánik kezdett szétáradni a tagjaimban, mint valami fekete üszög. – Várjunk csak! Hívniuk kellett volna minket, nem? Ilyenkor tanúskodhatunk, vagy…

– Stahlt nem engedték ki, hölgyem – felelte Gerald Watts gyorsan és higgadtan. – Ennél sokkal jobb hírem van. Meghalt.

– Én… – Elakadt a szavam. Meghalt! Halott, és ennyi. Vége. – Hogyan…?

– Rák. Ennél többet nem árulhatok el. Az egészségügyi információk bizalmasak.

– A többiek tudják? Liv… vagyis Olivia Barnes és…

– Olivia Barnest és Cassidy Greent is értesítettük. Magát nehezebben sikerült elérnünk. Megváltoztatta a nevét.

Ez utóbbit magyarázatként, nem szemrehányóan mondta, mégis habogni kezdtem.

– Attól még meg lehet találni, ez nem olyan, mintha elrejtőztem volna, csak megóv egy csomó felesleges hívástól és figyelemtől – szólaltam meg végül. Évekig küldözgettek vadidegenek csomagokat a házamhoz, vagy egyszerűen csak megjelentek, és becsöngettek, mert találkozni akartak a lánnyal, aki csodával határos módon életben maradt, hogy aztán megbámulják az arcát.

– Nem kárhoztatom miatta – felelte a férfi. – Stahl halála be fog kerülni néhány híradóba és újságba. Talán érdemes lenne pár napra elutaznia, ha tud. Valahová, ahol nem zaklathatják. Aztán majd úgyis alábbhagy az érdeklődés.

– Rendben leszek. Mindig jön valami másik tragédia, ami eltereli az emberek figyelmét.

Watts egyetértően dünnyögött.

– Ms. Cunningham, ha szüksége lenne tanácsadásra, a szakembereink a rendelkezésére állnak.

– Miért kellene beszélnem velük? – kérdeztem egy éles, gyötrelmes nevetés kíséretében. – Boldognak kéne lennem, nem igaz? – A támadóm halott. Eggyel kevesebb gonosz a világban.

– Az ilyesmi sok komplikált érzelmet és nehéz emléket a felszínre hozhat – mondta Gerald Watts finoman. Egészen nagyapás hangja volt.

– Rendben leszek – ismételtem meg kissé halvány és gépies hangon. – Köszönöm, hogy hívott.

– Vigyázzon magára! – Udvarias utasításnak hangzott.

Ezután elbúcsúztunk, én pedig csak álltam a járda szélén, a lábujjaim túllógtak a peremen, a súlypontom lassan előrebillent. Volt valami különleges ebben az érzésben. A támadás során a bal fülemben megsérült a hallójárat is, minek következtében egy időben szédülésrohamokkal küszködtem. Még évekkel azután is, hogy ez elmúlt, ha így álltam, az esés határán, az érzés visszatért, de ura voltam a helyzetnek. Én dönthettem el, elesek-e.

Lehunytam a szemem, és leléptem a járdáról.

*

Mire Mitch hazaért, már a második pohár bornál tartottam. Drámai sóhajjal dobta le a táskáját, ami arra utalt, hogy újabb hosszas panaszkodásba kezd az irodai munka borzalmaival kapcsolatban.

– Nem tudod elképzelni, milyen szar napom volt – jelentette ki, lerúgta a cipőjét, és megindult a hűtő felé. – Bridget mindenért a nyakamba liheg, Darrel pedig megint beteg, vagyis nekem kell tartanom a frontot. Baszki, csak ez a szar komlós IPA van itthon! Ilyen erővel füvet is legelhetnék.

– Van egy barna Porter hátul – feleltem a bort kortyolgatva és a falat bámulva.

– Hála az égnek!

Követtem a fal mintázatát a tekintetemmel, Mitch pedig felbontotta a sörét, és leült mellém a díványra.

Kedveltem Mitchet. Volt valami oka, ami miatt kedveltem. Pár perc, és eszembe fog jutni.

Végighúztam az ujjamat a poharam peremén, miközben őt fürkésztem. Gondosan ápolt borostát növesztett, az illendőnél egy centivel hosszabb haja a szemébe hullott. Egy volt barátnőm galériájának megnyitóján találkoztunk két nappal azután, hogy szakított velem, amiért „érzelmi fekete lyuk” voltam, aztán elvárta, hogy ennek ellenére támogassam a jelenlétemmel. Mitch ellopott egy egész tálcányi drága sajtot, aztán egy sarokba bújva falatoztunk, pezsgőt ittunk, és kifinomultságot mímelve elemezgettük az asztalokat és a lámpákat, mintha azok is a kiállítás részei lettek volna. Kicsit gonoszság volt, és egészen biztosan ostobaság, de jól szórakoztunk. Ez a pasas egy seggfej, gondoltam magamban.

Ezek után természetesen felmentem hozzá.

– És mi a helyzet az esküvőipari komplexumban? – kérdezte Mitch.

– Minden rendben – feleltem.– Nem, nem igaz. A menyasszony nem akart sebhelyes arcú fotóst – tettem hozzá kisvártatva.

– Hülye picsa – jegyezte meg Mitch tárgyilagosan. – Az idődet vesztegeted velük.

Nagyjából én is ugyanezt mondtam, de Mitchtől valahogy mégis máshogy hangzott. „A mai nap időpocsékolás volt”, tudtam én is, de az egész olyan távolinak tűnt most.

– Te túl jó vagy ehhez – mondta Mitch, és fejét a kanapé támlájára hajtva kezét a térdemre tette. – Mármint, Jézusom, te tehetséges vagy, erre elbaszod az idődet mondjuk a 47-es számú esküvői fotóra!

– Szeretem, amit csinálok – feleltem kimérten.

– Nem méltó hozzád.

– Oké. – Nem érdekelt ez a vita. Már sokadjára.

– Az a sok nő, aki annyira akarja azt a tökéletes napot. Én el sem tudom képzelni, hogy megházasodjak. Próbálom elképzelni, ahogy állunk az oltárnál öltönyben és fodros fehér ruhában, és az egész egy totális paródiának tűnik. Nem látom értelmét. És te?

– Én sem látom értelmét, hogy hozzád menjek – feleltem, de ő már tovább is lépett. Visszatértünk a munkáról panaszkodáshoz. Valami beragadt fénymásolóról kezdett beszélni.

– Jézusom, ez a munka ki fog készíteni! – nyögte Mitch, mikor végre leakadt a témáról.

A poharam üres volt. Kinyúltam az üvegért a dohányzóasztalon, és rájöttem, hogy az is üres.

– Ezt mind egyedül ittad meg? – kérdezte Mitch derűsen, némi burkolt nehezteléssel a hangjában.

– Ma felhívott egy régi barátom.

– Rossz híreket kaptál? – kérdezte. A tartása megváltozott, közelebb hajolt hozzám: két rész vigasztalás, egy rész kíváncsiság. Ez a gond az írókkal. Nem tudják megállni, hogy ne kapargassák fel a körmükkel a hegeket, és ne tapogassák ki alattuk a sebeket.

A forradásaim már vagy féltucatnyi karakterének a bőrén megjelentek. Néha metaforákká szublimálta őket – az egyik lánynak gyenge szívet írt, és egy törött tükröt, amiben nézegette magát –, de a történeteit olvasva mindig is éreztem, ahogy az ujjai kitapogatják a becsomósodott szövetet a gyomromon, mellkasomon, karjaimon, az arcomon. Eleinte még kérte ezekhez a beleegyezésemet, de egy idő után mintha legalább annyira a sajátjának érezte volna a történetet, mint én.

Legalábbis azokat a részeit, amelyeket elmeséltem neki.

– Liv volt az – mondtam.

– Megint kezd becsavarodni? – kérdezte mindentudón.

Dühbe gurultam. Utáltam, amikor Mitch úgy beszélt róla, mintha ismerné, holott még csak nem is találkoztak.

– Nem beszéltem vele – feleltem. Kellene még egy kis bor. A palack nem volt tele, amikor inni kezdtem, és amit megittam, nem ütött eléggé, hogy letompítson.

Mitch a kezem után nyúlt. Felálltam, és a konyhába mentem. Elővettem egy üveg bort, aztán kotorászni kezdtem a dugóhúzó után. Alan Stahl halott. Sosem fog kiszabadulni. Sosem fog utánam jönni.

Pedig megígérte. Miután elítélték, egy cellatársának azt mondta, ha kiszabadul, elvágja a torkomat. Valahol a lelkem mélyén szinte vártam, mikor bukkan fel az ajtóm előtt, hogy befejezze, amit húsz évvel ezelőtt elkezdett.

Az elővett kést a fóliaborításnak nyomtam, és csavartam rajta egyet. A penge megcsúszott, és a hegye a hüvelykujjamban landolt. Magamban szitkozódva fogtam a dugóhúzót, átdöftem a fólián, hogy azon keresztül húzzam ki a parafát. Bor csobbant a poharamban, és a falát nyaldosta. A palack nekikoccant az üvegnek, és majdnem felborult, de Mitch elkapta, aztán megfogta a kezemet, és maga felé fordította.

– Naomi! Vérzel!

A kezemre meredtem. A vágás mélyebb volt, mint gondoltam, és minden – a palack, a pohár, a dugóhúzó, a pult – csupa vér lett. Kirántottam a kezemet Mitch tenyeréből, és a számba vettem a hüvelykujjamat. Ahogy a fémes íz végigáradt a nyelvemen, azonnal az erdőben éreztem magam, ahol az iszapos illat a véremével keveredett, a lombok közt madarak rebbentek és csicseregtek, mit sem törődve az odalent haldokló lánnyal.

Amikor ez eszembe jutott, mindig fentről láttam magam, amint a kidőlt fatörzshöz kúszom, és felkapaszkodom rá. Nem emlékszem a fájdalomra. Az agy nem úgy van összerakva, hogy ekkora trauma emlékét megőrizze.

– Nézz rám, Naomi! Gyerünk! Az arcomat nézd! – mondta Mitch, és gyengéden megérintette az államat, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz.

Nehezemre esett a szemébe nézni.

– Na, végre itt vagy! Mi történt? Ha nem beszéltél Livvel…

– Tudom, miért hívott – szólaltam meg. Nyeltem egyet. A hír csak az enyém volt, amíg hangosan ki nem mondtam. Attól kezdve Mitchhez is tartozott, és azokhoz, akiknek továbbadja, és akiknek ők elmondják. De persze a történetnek már számtalan másik tulajdonosa is akadt: Cassidy és Liv, Cody Benham és azok az újságírók, akik először hallották meg a hírt, és biztosan születik pár kurta cikk „BÖRTÖNBEN HALT MEG A QUINAULTI GYILKOS” címmel.

– Naomi! Megint kezdesz elkalandozni – figyelmeztetett Mitch.

Ezért kedveltem. Most már emlékszem.

– Alan Stahl meghalt – böktem ki végül. – Rákban. A börtönben halt meg. Nincs többé.

Ha a megfelelő szavakat használva mondom ki, akkor talán értelmet nyer az egész. Minden a helyére kerül, és tudnám, hogyan kellene éreznem magam.

– Istenem! Ez nagyszerű hír! – Mitch vigyorogva megragadta a vállamat. – Naomi, ez jó hír! Vagyis jobban szeretném, ha még húsz évig mindennap kínoznák, de hogy meghalt, ez a második legjobb megoldás. Ünnepelned kéne.

– Tudom. Csak bonyolult – magyaráztam, és elléptem mellette. Fogtam egy konyharuhát, és a hüvelykujjamra szorítottam. Már nem vérzett annyira. Hamarosan el fog állni.

– Biztosan sok traumát idéz fel – bólogatott bölcsen.

Az ilyenek miatt nem kedveltem.

– Lehetne, hogy ne beszélj úgy, mintha jobban tudnád, min megyek keresztül, mint én? – Az előszobai szekrényhez mentem, és fél kézzel sebtapaszt kezdtem keresgélni.

– Sosem dolgoztad fel igazán, a történteket. A munkádba menekülsz előlük. Ahelyett, hogy szembenéznél velük. Itt a tökéletes alkalom. Használd fel katalizátorként, hogy beleásd magad! Csinálhatsz egy sor önarcképet, vagy…

– Az ég szerelmére, Mitch, engedd már el! – csattantam fel. Találtam egy csomag tapaszt, és a hónom alá szorítottam, amíg kikotortam egyet.

Mitch közelebb lépett, hogy segítsen, de elfordultam tőle.

– Nem akarok művészetet csinálni a traumámból. Azt sem akarom, hogy te tedd azzá.

– Inkább legyártasz egyforma képeket egyformán mosolygó emberekről, és sosem alkotsz semmi fontosat vagy jelentőségteljeset?

– Igen – csaptam be a szekrényajtót. – Ha ez a két választásom van, akkor maradok a mosolygó embereknél, akik nem is egyformák, és a fotók sem azok. Boldogok, ezért azt hiszed, nem méltók hozzám. De tudod, mit? Sokkal többet jelent rengeteg embernek, mint egy sztori valami szennylapban, ami nem fizet rendesen, és tiszteletpéldányt sem küldenek belőle! – Ez keményebben hangzott, mint szerettem volna, de nem hátráltam meg. Nem tehettem. Vakon szaladtam az erdőben, és a vadász a nyomomban járt. Csak előre mehettem.

– Nem tudtam, hogy ilyen keveset gondolsz a munkámról – jegyezte meg Mitch mereven.

– Én viszont pontosan tudtam, hogy milyen kevésre tartod az enyémet – vágtam vissza. Aztán a homlokomhoz nyomtam a tenyeremet. – Bocsánat. Tehetnénk úgy, mintha semmit sem mondtam volna?

– Nagyon nagy stressz alatt vagy.

Magyarán: majd később talál alkalmat, hogy felhozza, amikor ő lehet az egyértelmű áldozat. De hagytam, hogy átöleljen, és a mellkasához húzza a fejemet. Sután behajtottam a karomat, a hüvelykujjam lüktetett, Mitch pedig halkan duruzsolt, és a hajamat simogatta.

– Gyere, igyunk valamit! Az minden problémánkat megoldja.

Ezen elnevettem magam egy kicsit. Iszunk egyet, nem veszekszünk, Stahl továbbra is halott lesz, a múlt a múltban marad, és senki sem fogja megtudni az igazat.

Aztán meghallottam a halk berregést. A telefonom jelzett a táskában. Eloldalaztam Mitch mellett a keskeny folyosón, és az utolsó csengésre odaértem. Ezúttal tényleg Liv volt az.

– Szia – mondtam, amint felvettem, Mitchcsel a hátam mögött.

– Naomi! Egész nap hívtalak! – szólalt meg Olivia ingerülten.

Tökéletesen magam elé tudtam képzelni, amint a díványa sarkába fészkelte magát, és ujja körül csavargatta hosszú, fekete haját. – Hallottad?

– Stahlt? Igen. Hallottam.

– El sem hiszem, hogy meghalt. – Nagyon távolinak tűnt.

– Tudom. Liv, várj egy kicsit…

Mitch túlságosan is lazán állt a szoba közepén. Feltartottam egy ujjamat, hogy jelezzem, csak egy perc, aztán visszaléptem az előtérbe, majd a hálószobába, és becsuktam magam mögött az ajtót.

– Jól vagy? – kérdeztem halkan. Ha én ki voltam készülve, el sem tudtam képzelni, Liv hogy bírhatja. – Beszéltél már Cassidyvel?

– Egy kicsit. Vagyis írt egy SMS-t. Szóval még nem… Előbb veled akartam beszélni – mondta Liv kimérten.

– Stahlról?

– Nem, nem egészen. – Hallottam, ahogy mély levegőt vesz. – Csináltam valamit.

– Liv, kezdesz kiakasztani. Hogy érted, hogy csináltál valamit? Mit csináltál?

A szavai mélyre döftek belém, élesen és könyörtelenül.

– Megtaláltam Perszephonét.

Kate Alice Marshall: A titkok erdeje

Fordította: Horváth Norbert

Magnólia, Agave Könyvek, 2024