Meddig durvulhat egy szexcimbiség?

– Lehetnénk szexcimbik – mondtam a sötétben, amikor végeztünk.

Igyekeztem könnyed, tréfálkozó hangot megütni.

Elnevette magát.

– Keménykedsz, mi? – felelte.

Sörözni voltunk a városban. Én hívtam meg őt. Jobban berúgtam, mint ő, és noha azt hajtogatta, hogy nem akar barátnőt, a Teddy’s előtt én mégis rámásztam, és addig ölelgettem, amíg hazavitt.

Másnap rövid csókkal váltunk el. Nyár volt, én még szabadságon voltam, úgyhogy letelepedtem egy kávézó teraszára egy újsággal, anélkül, hogy előtte hazamentem volna lezuhanyozni. Egész szabadság alatt egyszer sem keltem fel ilyen korán. A harmatos műanyag székeken mindössze néhány útjavító munkás ült.

Szédültem, és fel voltam dobva, egyre csak kuncogtam.

Hosszú évek óta ez volt az első nyár, amikor vakációzhattam, mert az előző évben sikerült állandó munkahelyet szereznem, így nem kellett nyári munkát vállalnom. Kilöttyintettem a kávémat, az újság kétszer is kiesett a kezemből, le a földre; azon tűnődtem, vajon gondol-e rám.

Aztán nem kerestem. Három héttel később kaptam egy üzenetet tőle, arról érdeklődött, nem vagyok-e éppen valami bárban.

– Hát ezt nem hittem volna – kiabáltam oda Karinnak.

A pultnál álltunk, és próbáltuk felhívni magunkra a csapos figyelmét.

– Hogyhogy nem? – kiabált vissza Karin. – Én biztos voltam benne, hogy keresni fog.

A testem másnap és a következő néhány alkalom után is tele volt zúzódásokkal és kék foltokkal. Nem voltam biztos benne, hogy ez tetszik nekem.

Miközben leszoptam, a hajamat cibálta, ha én voltam felül, az ujjait belefúrta az oldalamba, én pedig addig csipkedtem a combja belső felét, míg szenvedélyesen nyöszörögni nem kezdett, és ez folyton így ment. Olyan volt, mint amikor két kiskutya dühösen összekap.

Rendszerint elég részegek is voltunk mindaddig, míg az egyikünk el nem ment.

Én még mindig megosztott albérletben laktam. Már nem a buli kedvéért laktam itt, átmeneti állapot volt, amíg sikerül saját lakást kerítenem, és nem sok közöm volt a lakótársaimhoz. Ápolók voltak, vagy ápolónak tanultak, már nem emlékszem. Egy alkalommal hallottam, hogy az egyik lány megjött az éjszakai ügyeletből, éppen akkor lépett be az előszobába, amikor ő belém vájta a négy ujját. A lány biztosan meghallott engem, de soha nem hozta szóba, nem beszéltünk ilyesmiről.

– Tök jó, hogy veled lehet durvulni egy kicsit – mondta, és rácsapott a fenekemre.

Ez más volt, mint amit megszoktam. De szívesen elviseltem, tetszett, hogy olyasvalaki lehetek, aki nem akar barátnő lenni, és folyton összebújni a párjával.

Eltöprengtem, hogy mi volna, ha felmondanék. Szeptember végén vettem egy csomó új ruhát és egy csizmát, aminek olyan magas sarka volt, hogy nem lehetett vele bejárni az irodába. Ez a csizma volt rajtam, amikor végigbaktattunk a St. Hanshaugen parkon Karinnal és egy barátnőjével. Rugdostuk a gesztenyéket és a leveleket, a csodálatos, éles napfényben tisztán le lehetett látni egészen a fjordig. A városban újabb bárok és éttermek nyíltak, és mi minden hétvégén buliztunk. Olyan volt, mint húszéves koromban, amikor megkezdtem az egyetemet, tele voltam azzal a várakozással, mint amikor elkezdődött a suli, állandóan rohanni és kiabálni támadt kedvem. A lányok róla kérdezősködtek, én meg azt mondtam, hogy ja, időnként összefutunk, de én ezt most lazán fogom fel, nem akarok rágörcsölni. Jól hangzik, mondták a lányok, és hogy nem vall rám, hogy ilyen könnyedén vegyem.

Én nem az a fajta vagyok, aki belemegy egy szexcimbikapcsolatba, én inkább zokogni és csalódni szoktam, mindent túlromantizálok, és állandóan visszasírom a múltat.

– De azért biztos bír téged – tette hozzá Karin barátnője.

Arra gondoltam, mondtam, hogy karácsony után elutazom New Yorkba, talán ott tölthetnék egy fél évet, szereznék valami munkát, nyelvet tanulnék, és egy csomót olvasnék.

– Jó ötlet – mondta Karin. – Simán megtehetnéd. És mikor máskor, ha nem most.

– Csakhogy ott van a munka meg minden egyéb – feleltem. – De azért jó lenne egyszerűen csak felmondani és elutazni.

Szinte láttam magam előtt a széles járdákat és a magas, zöld fákat, a hatalmas ablakú és nyikorgó halszálkaparkettás lakásokat, a könyvkupacokat, az illegális kocsmákat, ahol szabad dohányozni, a Lena Dunhamre hasonlító lányokat és a hosszú beszélgetéseket göndör hajú, szarkasztikus zsidó srácokkal.

Egy októberi estén felhívott, szerda volt, fél tíz. Azelőtt soha nem telefonált hétköznap.

Megkérdezte, hogy nem megyünk-e ki az erdőbe aludni, felbuszozunk Maridalenre, és ott sátrat verünk, a sört ő hozza.

Lelkesnek tűnt.

– Inkább gyere ide – feleltem. – Holnap munkába kell mennem.

– Elviszem a sátrat, és meglátjuk, hátha meggondolod magad – mondta.

Elővettem a hálózsákomat, egy gyapjúpulóvert és egy csomag kekszet, tulajdonképpen megtehetném, simán belevághatnék, kimehetnék vele az erdőbe aludni. De ennél tovább nem jutottam, fáradt voltam, és fáztam, odakint már beálltak a mínuszok, és én legalább hat éve nem aludtam sátorban.

– Úgy látom, nincs valami nagy kedved hozzá – mondta, és elnevette magát, amikor ajtót nyitottam.

– Uncsi vagyok? – kérdeztem.

– Ugyan már – felelte. – Ízlések és pofonok.

Bebújtunk a paplan alá, sört ittunk, és nevetgéltünk. Felsikoltottam, amikor a hátamra dobott, és lehúzta a bugyimat. Aztán megnéztük az első Csillagok háborúját, a régi változatot. Én unalmasnak találtam, időnként belealudtam.

– Aki nem látta még a Csillagok háborúját, annak nem szabad elaludni – mondta, és pukihangokat hallatva belecsókolt a nyakamba.

– Ízlések és pofonok – feleltem a hanglejtését utánozva.

– Basszus, te aztán tudsz keménykedni – mondta.

*

– Azért biztos bír téged – mondta Karin.

– Ez most nem olyan – feleltem.

– De akkor is – erősködött Karin, én pedig elmosolyodtam, nem tudtam kiverni a fejemből.

Időnként üzentünk egymásnak, de nem kérdezte meg, hogy találkozunk-e.

Aztán egy péntek este, miközben a szobámban ültem, összeszedtem a bátorságomat, és írtam neki, megkérdeztem, hogy nincs-e kedve feljönni hozzám. Hosszú idő múlva válaszolt, azt írta, hogy feljöhet, de előbb elmegy egy buliba.

Amikor végül megszólalt a csengő, én már órák óta aludtam, és nehéz fejjel, zavarodottan, leizzadva ébredtem fel. Legszívesebben be sem engedtem volna. Amikor betántorgott az előszobába, úgy bűzlött, mint aki végigitta az éjszakát. Én erre nevetve azt mondtam, atyavilág.

Túl gyorsan hatolt belém. Nagyon fáradt voltam, aludni akartam, de egy ideig próbálkoztunk.

– Most már fáj – mondtam végül.

– Nem igaz – tiltakozott gyerekesen nyafka hangon, és nem állt le.

– De igaz – mondtam. – Aludnom kell.

Aztán megismételtem. Már nem mosolyogtam, a kezemmel próbáltam eltolni magamtól a mellkasát.

– Atyavilág, csak nem fáj – dünnyögte, mintha álmában beszélne. Még mélyebbre hatolt, ki-be mozgott, két karjával rátámaszkodott a karomra, kezemet leszorította a matracra. Elfordítottam a fejem, hogy kapjak levegőt. Teljes súlyával rám nehezedett.

Másnap az előszobában megöleltem. Ő bedagadt szemmel mosolygott, és viszonozta az ölelést.

– Atyavilág, de másnapos vagyok – mondta.

– Nem csodálom – feleltem.

Nem akartam elengedni, meztelenül hozzátapadtam, nem tudom, mi volt az, amit annyira szerettem volna kikönyörögni.

Ő nevetett, és megpaskolta a hátamat.

– Majd beszélünk – mondta.

Lezuhanyoztam és felöltöztem, mint általában. Bementem a városba, néhány barátnőmmel kávéztunk, aztán elmentünk vásárolgatni, vettem egy zöld pulcsit, de nem kapcsolódtam be a beszélgetésbe és nevetgélésbe, nagy görccsé sűrűsödött össze bennem minden, nem volt más, csak űr és csönd.

Azóta nem beszéltünk. Néhányszor arra ébredtem, hogy hív, de soha nem vettem fel a telefont. Adódott egy új munkalehetőség, amit megpályáztam és megkaptam. New Yorkba nem jutottam el, pedig talán hosszabb időre is elmehettem volna. Megvásároltam az első lakásomat, néhány hónappal később pedig találkoztam egy pasival, akivel összejöttünk, úgyhogy alig egy év múlva már el is adtam az új lakást.

Hat év telt el azóta, és én addig a pillanatig mindig úgy gondoltam erre, mint az utolsó rossz kapcsolatomra, az utolsó olyan fickóra, akivel saját magamat ámítottam. Éppen sétáltam, a babakocsit toltam a St. Hanshaugen parkban, ez már a második szülési szabadságom volt. Nem sokkal korábban vásároltunk egy sorházat Oppsalban, amelyet novemberben vehetünk át.

Már nem voltam biztos abban, hogy még mindig szeretem a férjemet, de továbbra is lenyűgözött az új élet hétköznapisága és nagyszerűsége, a gyerekek hangja, ölelése, illata, az aprócska pulcsik, az ágy, ahol a férjem éjszakánként ott fekszik a hátam mögött, az új ház a kis kerttel.

Ott álltam a St. Hanshaugen tetején, és a várost néztem, miközben a lányom a babakocsiban aludt. Nedves, langyos ősz volt, a rézsútosan szemerkélő esőt az arcomon éreztem. Nem lehetett lelátni a fjordig. És akkor eszembe jutott, olyan elevenen támadt fel bennem az érzés, hogy kénytelen voltam elengedni a gyerekkocsi fogantyúját, és leülni egy padra. Nem a vége jutott eszembe, hanem a kezdetek, a magassarkú, a zúzódások és az útitervek.

Persze lehet, hogy most is túlzásba esem. Mindig ezt művelem, túlromantizálom a dolgokat, az a fajta vagyok, aki bearanyozza, megszépíti és visszasírja a múltat. De azt biztosan tudom, hogy ott, abban a pillanatban mindent, a házat, a gyerekeket és a férjemet, mindent odaadtam volna azért, hogy visszakapjam azt a hitet, hogy képes vagyok felülemelkedni önmagamon, és átváltozni valaki mássá, és hogy ezt ugyanolyan könnyű megtenni, mint felhúzni az új csizmát.

Marie Aubert: Ha történne valami

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Scolar, 2023