Az eredeti Sógun nemcsak egy sikersorozat volt, de – a regénnyel együtt – óriási hatást gyakorolt arra is, miként látja a nyugati közönség a japán kultúrát. Hirtelen minden kamasz szamuráj akart lenni, és japán kifejezésekkel menőzött az iskolában. Manapság lehet-e még ekkora hatása egy sorozatnak? Céljuk volt ez egyáltalán, vagy csak újra el akartak mesélni egy izgalmas történetet?
Justin Marks: Már a számokból is kiderül, hogy ma nem lehet ilyen elemi hatást gyakorolni. Akkoriban mindössze három nagy tévécsatorna volt Amerikában, amelyek az egész világot elárasztották tartalommal. Azóta nagyon megváltozott a piac szerkezete, és szinte elképzelhetetlen, hogy százmillió néző leül egyszerre a tévé elé, hogy megnézze ugyanazt a műsort. Túlzottan szétaprózódott a rendszer ahhoz, hogy ilyesmi bekövetkezhessen.
Viszont az is igaz, hogy ma sokkal inkább kultúrák metszéspontjában alkothatunk. Egyre több, jól elkülöníthető és szenvedélyes közösség számára mesélünk történeteket, amelyek remélhetőleg végül kiadnak egy jelentős követőtábort.
Mikor a regényhez nyúltunk, fontos szempontunk volt, hogy figyelembe vegyük a keletkezése óta eltelt időt is. 1975-ben ugyanis hatalmas helyzeti előnye volt Clavellnek az újdonságélmény: a világ még nem ismerte Japánt úgy, ahogy manapság ismerjük. Mindannyian eszünk szusit, tudjuk hogy néznek ki a japán házak belülről, ezzel már nem nagyon lehet újat mondani. Japán amúgy is elég hatékonyan közvetíti saját kultúráját a világnak. Nekünk tehát már nem állt rendelkezésünkre az újdonság fegyvere. Annak a mélyebb megértése viszont még ma is sokszor hiányzik, hogyan éltek és milyenek voltak az emberek egy régebbi korban. Ennek megmutatására pedig jobb lehetőségeink vannak, a vizuális effektek fejlődésének és a komolyabb költségvetésnek köszönhetően részletgazdagabban tudunk bemutatni egy távoli világot. Ez motivált is minket a sorozat készítésekor.
Rachel Kondo: Tényleg nem magától értetődő, hogy miért mesélünk újra egy ilyen történetet. Negyven éve egyszer már megfilmesítették, maradt-e még bármi, amit hozzátehetnénk?
De szerintem fontos, hogy ne csak egyszer mondjuk el a történeteinket, hanem újra és újra megtegyük ezt. Hiszen a más kultúrákkal való ismerkedés eleve nem egy lezárható folyamat. A párbeszéd, a kapcsolatok, a kíváncsiság, a tanulás állandó hajtóerő az életben.
Főleg, ha nemcsak egy másik népről van szó, hanem egy másik történelmi korszakról is, ami még jobban különbözik a sajátunktól. Kiváló lehetőség, hogy még jobban elmélyítsük a kulturális párbeszédet. Reméljük, hogy negyven év múlva valakik felülvizsgálják a mi sorozatunkat is, hogy tovább finomítsák, és elmeséljék a saját változatukat.
A történelmi fikciónál mindig felmerül a történelmi hűség kérdése. Ezek a viták lezajlottak a regény, majd az eredeti sorozat kapcsán is, hogy mennyiben ábrázolják pontosan a kort, és mennyit ferdítenek, illetve romantizálnak az izgalom kedvéért. Most mi alapján döntötték el, mikor kell a tényekhez ragaszkodni, és mikor kell inkább szabadjára engedni az alkotói fantáziát?
Justin Marks: Ez a dilemma végigkísérte a teljes munkafolyamatot. Ezzel keltünk és feküdtünk: az amerikai és a japán producerek, a történelmi tanácsadók, a kulturális tanácsadók, a mozgásinstruktorok, a kosztümtanácsadók, akik mind-mind segítettek kidolgozni a részleteket. A sógun a maga korában azon regények közé tartozott, amelyek figyelemre méltóan alapos kutatásra épültek. Akadtak részletek, amikre mi is rácsodálkoztunk a munka során, hogy Clavell ezt is pontosan írta meg 1975-ben. Persze voltak olyan dolgok is, amiket frissíteni kellett. A legjobb példa erre a névhasználat: sok név a könyvben túl modern volt az 1600-as évekhez képest. A „ko” végződés a női neveknél – Mariko, Joko, Fujiko – túlzottan 20. századi csengésű, így a japán tanácsadóinkkal megvitattuk, mit és hogyan kellene változtatnunk. A döntés az lett, hogy a színészeinkkel szembeni tisztelet jeléül több esetben módosítjuk a neveket, hogy érezzék, tényleg korhű karaktereket játszanak.
Az is kérdés volt, hogy milyen testtartással ülnek a szereplők. Az általunk választott térdeplőülés az Edo-korból ered, amely kicsit későbbi időszak, mint amikor a cselekmény játszódik. Ám a japán producereinkkel, Hiroyuki Sanadával és Eriko Miyagawával, közösen arra jutottunk, hogy hiába nem így ültek még 1600-ban, a történelmi filmekben mégis ezt várja el a japán közönség. Így létrehoztunk egy keveréket a két ülésmód között, ami történelmileg nem teljesen pontos, de ezúttal fontosabb volt számunkra a hitelesség érzése, mint a teljes tényszerűség.
A teljes történelmi pontosságot úgysem lehet elérni, mert mindig lesznek dolgok, amiket képtelenség filmre vinni, ilyen például a korabeli megvilágítás. Ezeket a szempontokat mérlegeltük tehát minden egyes nap.
Rachel Kondo: Hitelesség és pontosság – ez tényleg nagyon fontos különbségtétel. A hitelesség megteremtése ugyanis legalább annyi figyelmet igényel, mint a pontosságé. Olykor még többet is, mert minden alkalommal végig kell gondolnod, hogy mi a helyes megoldás, mit vár el a közönség, és hogy tudod bemutatni a történetet úgy, hogy magával ragadjon, ne pedig elterelje a figyelmet lényegtelen részletekkel. Unalmasnak és fáradságosnak hangzik, pedig valójában lenyűgöző a munkánknak ez a része.
A sógun egyik központi témája a kultúrák találkozása, hogy mennyire nehéz, de előremutató a párbeszéd elindítása. Képesek vagyunk-e megérteni egy másik kultúrát, vagy maradunk inkább a kényelmes sztereotípiáinknál – szegezi nekünk a kérdést a sorozat. Az alkotás során önöknek is részük volt hasonló tanulási folyamatban, akárcsak a szereplőknek?
Rachel Kondo: Rátapintott a lényegre, mert pontosan úgy éreztük, mintha mi is egy blackthorne-i úton indultunk volna el. Nagy elánnal vágtunk bele, hogy szépen feldolgozzuk ezt a könyvet, aztán jött a felismerés, hogy hoppá, hiszen nem tudunk semmit a korszakról. Hosszú tanulási folyamat során kristályosodott csak ki, hogyan kellene ezt a történetet elmesélni.
Justin Marks: Minden kultúrában van valami fundamentálisan megérthetetlen. Hiába a fordítások és a sok párbeszéd, eljön egy pont, amelyen túl nem érthetünk meg egy másik kultúrát, és a másik kultúra tagjai sem érthetnek meg minket. Ezzel nincs is baj szerintem, a lényeg az, hogy próbálkozzunk. Az elején tényleg azt gondoltuk, hogy könnyű lesz megcsinálni, hiszen csak lefordítjuk a mondatokat japánra vagy vissza angolra. Ám a fordítás során megváltozik a jelentés, ahogy azt látjuk a sorozatban is, amikor Mariko tolmácsol Blackthorne és Toranaga között.
Ilyen értelemben tényleg mind Blackthorne helyzetében éreztük magunkat a munka során. Beleértve a japánokat is, akik Vancouverbe jöttek, hogy dolgozzanak velünk a sorozaton. Fel kellett ismernünk, hogy az általunk bejárt út egyben maga a cél is.
A sógun történelmi példázatában az a tét, hogy vajon a belső viszályok után békére lelhet-e az ország, vagy végleg elmerül a háborúzásban. Önök szerint ráerősített-e a történet aktualitására az a szomorú fejlemény, hogy a készítése alatti években több háború is kitört, és egyre polarizáltabb társadalmakban élünk?
Rachel Kondo: Szerintem mindig érvényes ez a történet, mégpedig épp amiatt, amit Justin mondott az előbb. Felülvizsgáljuk-e, hogyan közelítünk más kultúrák felé? Kíváncsian fordulunk-e a köztünk lévő eltérések felé? Tiszteletben tartjuk-e, sőt, akár ünnepeljük-e mindazt, ami megkülönböztet minket egymástól? Vagy inkább fenyegetőnek érezzük, és kellő indoknak a konfliktus kirobbantásához? Sok-sok évszázada próbáljuk megfejteni, hogyan tudunk együtt élni úgy, hogy megbecsüljük a sokféleségünket ahelyett, hogy viszálykodnánk miatta.
Justin Marks: Ahogy Rachel említette, a konfliktusok feloldásának kulcsa a kíváncsiság. Ez volt az irányelve James Clavell életének és A sógunnak is. Megtaláljuk-e a módját, hogy mindazt, amit másokban nem értünk, képesek legyünk áthidalni az elapadhatatlan, már-már megszállott kíváncsiságunkkal? Szerintem ez az, ami a kulturális kapcsolatok terén hiányzik manapság az egész világon. Pedig érdemes volna felkutatni magunkban ezt a kíváncsiságot, mert tényleg ez az, ami enyhülést hozhat.
