Hogyan ünnepelte az ötvenediket? Vagy ne is említsem a számot?

Nem menekülök el az éveim elől. Életemben először nem itthon ünnepeltem a családdal, kollégákkal. A párommal, Jeniferrel Thaiföldre utaztunk majdnem három hétre. Megfontolt döntés volt: kemény volt 2023 a Sztárboxszal, száznál több előadással – elfáradtam.

Mit kapott ajándékba?

Jenifertől például azt, hogy leszervezett a tudtomon kívül egy tengerparti lovaglást.

Látom, nem tud és nem is akar elszakadni a lovaktól.

Nehéz. Bár ez már a harmadik hetünk közepén volt, addig is jól éreztem magam, de abban a pillanatban, mikor újból lóra ültem, más emberré változtam Thaiföldön is.

Gyenge volt a ló, nem volt nagy lovaglási élmény, inkább feelingnek mondanám, ahogy a naplementében belevágtattunk a tengerbe.

De mindig hiányzott volna ez az életemből, ha nem adatik meg.

Az emberekkel ugyanolyan könnyen és jól megtalálja a közös hangot, mint a lovakkal?

Abszolút. Az egyik varázslatomat – már ha lehet így mondani – édesapámtól örököltem: értek az emberekhez, jó a pedagógiai érzékem, tudok fiatalokat vezetni, színházat kovácsolni.

Az idő múlása foglalkoztatja?

Igen. Egy színészt különösen.

Mindig azt mondom, hogy kicsit úgy is kell viselkednünk a Lovas Színházban, mintha egy hollywoodi, kosztümös filmben lennénk: szép lovakon szép emberek, egészséges testfelépítéssel, szép kosztümökben valami olyat sugározzanak kifelé, ami hiány itthon.

És mi lenne az?

A romantikus, látványon alapuló megjelenés.

Ki tudná ezt fejteni jobban?

Nézzünk ki jól, ép testben ép lélek!

Amiatt kérdeztem, hogy zavarja-e az öregedés, mert az emberek fejében többnyire az a kép él önről, hogy Pintér Tibor végtelenül hiú, mindig fiatal barátnői voltak, és biztosan nem tudja elfogadni az idő múlását sem. Mi miatt létezhet többekben ez a sztereotípia – már ha az egyáltalán?

Ez részben az alkati adottságaim miatt is van: 190 centi vagyok, széles vállam, hosszú, szőke hajam van – ez már eleve a soron kívülre predesztinál. A lovaknál is a magas, fehér, hosszú sörényűt vesszük észre, miközben eltörpül mellette a pici és barna. Provokálok, még akkor is, ha nem célom. A szakmám és a karrierem is úgy hozta, hogy ezt kihasználták, először egy filmsorozatban.

A Szomszédokban, igaz? Motorozott, ha jól emlékszem.

Motoros rendőrt játszottam, mert olyan fiút kerestek, aki tud kétkerekűt vezetni.

Úgy fogalmazott az előbb, hogy önre a sorozatban gondoltak „először” a kinézete miatt. Többször beskatulyázták ilyen sztereotípiák alapján?

Igen, nem sokkal később a kereskedelmi tévék, ott is ez a figurám érdekelte a műsorkészítőket. Ezt kellett mutatni, bizonyos értelemben a kényszer szülte. Ott az a cél, hogy minél provokatívabb legyél. Akkor vagy eladható. Én is belementem ebbe a játékba, emiatt kerültem bele egy dobozba.

Pedig nem tartom magam igazán hiúnak.

Sem az öltözködésemben, sem a rám pazarolt szépítő szerekben nem mutatkozik meg ez. Soha nem kentem az arcbőrömet. Brad Pitt állítólag nyolcfélével kenegeti. Nem járok plasztikai sebészhez, ráncos a homlokom. Fodrászhoz viszont járok, levágatom a hosszt, ha úgy van – most épp kiszőkítettem.

Elérte talán a kapuzárási pánik?

Azt szoktam mondani, hogy nekem kapunyitási pánikom van, mert minden nap úgy kelek fel, hogy valami újat alkossak. Érezni még nem éreztem azt, amiről ön beszél. Őszintén mondom, hogy nem jött olyan szituáció az életemben, amitől azt gondoltam volna, marha nagy fiatalodáson kéne keresztülmennem, és mostantól nyolcvan krémmel kennem a bőrömet.

Hét éve egyik kollégám beszélgetett önnel hasonló keretek közt, abból idéznék: „frusztrál, hogy öregszem, látom, hogy már nem úgy nézek ki, nem kellek a csajoknak.” Párkapcsolatban él – azért igyekszik felkelteni a nők figyelmét?

Mondtam ilyet?! Hűha, mondjuk, mondtam sok hülyeséget életem során. Egyébként foglalkoztat, de sohasem tetszem magamnak eléggé. Nem tartom magam szép férfinak: nagy az orrom, a fülem, nem vagyok szabályos csávó. A színpadon viszont meg tudok szépülni, mikor megjelenek lovon a szőke hajammal, egy impozáns alakítással. Fontos, hogy tessek, szinte szakmai kötelesség. Ebből élek, ebből effektíve pénzt is tudok csinálni a színházban. Ha egy pufi, alacsony, szeplős gyerek lennék, akkor arra mennék rá, abból hogyan lehet extrát kihozni. Jack Black jó példa, akinek soha nem lesz szálkás hasa, de megszépülhet a filmvásznon.

Azt mennyire gondolta komolyan az említett interjúban, hogy „minden 43 éves pasi 23 éves nőkre feni a fogát?”

Ezt már másképp gondolom. Őszintén. Öregedtem azóta. Fenntartom, hogy a fiatal nők vonzóbbak, mint bármelyik korosztály, de szerintem ez természetes is. Mindenki a fiatal lányokat nézegeti. Ám egy valódi párkapcsolat nem ezen múlik. A kedvesem és köztem húsz év van, és be tudtam bizonyítani, hogy Pintér Tibor ki tud tartani egy nő mellett.

A párja, Ilyés Jenifer még nincs 30 éves. Benne van a pakliban, hogy egyszer azt mondja önnek, szeretne gyereket. Megvan már a forgatókönyv a válaszra?

Nagy valószínűséggel igent mondanék.

Akkor maradjunk a születés témakörénél. 1974. január 21-én kezdődik a Pintér Tibor-sztori, pólyában. De hol?

Zircen. Abszolút dunántúli fiú vagyok, egy bakonyi betyár.

A szülei is művészi pályán mozogtak?

Édesapám a Váci Mihály Irodalmi Színpad megálmodója, a Veszprém Megyei Kulturális Központ művelődési osztályának vezetője volt; anyukám a Bakony Művek vállalatnak a népművelője. A versek szeretete tőlük jön: apám száznál többet tudott, anyám a mai napig, 84 évesen, tökéletes szellemi kapacitással bármikor elmond egy Juhász Gyula-verset. Ez a közeg predesztinált arra, hogy irodalmi környezetbe kerüljek később.

Egyedüli gyerek?

Édesapám első házasságából született három gyerek, ők a féltestvéreim, jóval idősebbek nálam, de jó a viszony köztünk. Az egyik féltestvérem fia, Szabó Gáspár világhírű kaszkadőr, Matt Damon és Sean Bean dublőre is volt.

Feltételezem, az irodalom mélyről jövő szeretete miatt jó gyerek volt az iskolában. 

Pedig nem így volt. Renitens voltam egy kicsit, folyton jöttek a bajok. Kirúgni azért nem kellett soha, de mindig mást csináltam, mint amit kellett volna. Ezt javítandó, apukám beíratott hegedülni, nyolc évet jártam, az volt a céljuk, hogy felvegyenek Veszprémbe, a zenei konzervatórium hegedűszakára.

De?

Idejekorán megpecsételődött a sorsom. Kitalálhatja: a lovak. Balatonalmádiban visszatérő vendégek voltunk egy csárdában, onnan szökdöstem ki a lovardába ebéd előtt. Egy alkalommal azt hazudtam a lovásznak, jól lovagolok. Felültetett a lóra, az meg elszaladt velem az erdőbe. Bár megtaláltak, éreztem, hogy nekem ez kell, erre van igazán szükségem. Amortizáltam a hegedűt, nem voltam szorgalmas, a családdal úgy döntöttünk, megyek Pápára – állategészségügyi szakközépbe. Akkoriban díjugrató versenyző is voltam.

Mi volt a pályacél?

Hogy lovakat tenyésszek. Elképzeltem magam egy farmon, hogy lovakkal foglalkozom – ez részben megvalósult.

Tinédzserként mennyire volt szereplésmániás? Valamiből csak táplálkozott, ha végül színész lett.

Mindig exhibicionista voltam, kiskorom óta. Versmondó versenyeken indultam apám miatt, a hegedüléstől pedig kiderült, hogy a hallásom is a helyén van. Gyorsan kezdtem mutálni, az orgánumommal sem volt gond. Ez mind abba az irányba tolt, hogy mertem magam produkálni. Én lettem a szakközépiskola közkedvelt gitáros-énekese, tábortűzi szórakoztatója.

Már akkor is nagydarab, szőke fiú volt?

Mindig magas, de nagyon vékony. Semmi izom. A szakközépben láttam egy srácot, aki folyton a konditeremben lógott. Úgy akartam kinézni. Ott ismerkedtem meg az izmokkal. Ez azóta is elkísér az életemben: van, hogy feltuningolom magam, majd magára hagyom a testemet. Így váltják egymást a ciklusok.

A veszprémi Ki mit tud?-on mit nyert?

Egy meghatározó pillanatot az életemben. A technikumban volt egy matektanárom, ő különös figyelmet fordított a tehetséggondozásra. Meglátta a fiatalokban, ki miben jó. Mondogatta nekem is, hogy „Pintér, te nem vagy ide való, úgysem leszel állattenyésztő!” Matekból is gyenge voltam. Ő buzdított, hogy induljak az országos Ki mit tud?-on. Így is történt: versmondásban, éneklésben indultam, a megyei kategóriákat megnyertem. A Veszprémi Színház akkori igazgatója, Vándorfi László behívott magához, hogy lehetőséget kínáljon: szerződtetni akart segédszínésznek, amint leérettségiztem. De én már a Színművészetin voltam fejben.

Ugorjunk oda: felvették elsőre. Szinetár-osztály. 

Ez volt a legnagyobb dolog az életemben: ha nem vesznek fel a Színművészetire, teljesen másfelé megy el az életem. Majdnem biztos, hogy visszatértem volna a lovakhoz, és egy megtört, eltört emberként mást csináltam volna.

Az első évben ki akartak rúgni: merev voltam, féltem a színpadon.

Miből fakadt ez, ha tiniként ön volt mindenhol a társaság középpontja?

Vidéki fiú lévén nem ismertem a közeget. Nem találtam a hangot a vagány, pesti srácokkal.

Mi változott aztán?

Benyomtam magamon egy másik gombot:

elkezdett kifakadni belőlem a tehetség,

ha úgy tetszik. Negyedik év végére már elég jó is lettem.

A Tenya becenév is ekkor ragadt önre?

Igen.

Homonnay Zsolti osztálytársam nevezett el Tenyának.

Ennek primitív oka volt: mindenkinek beceneveket osztogattunk, még a tanároknak is. Homonnay Honyó volt, én Tinya egy ideig – de Gazdag Tibor kollégám is Tinya volt. Így lettem Tenya.

Kik voltak még abban az osztályban?

Ullmann Mónika, Koós Réka, Buch Tibor, Kertész Marcella, Fonyó Barbara, Baráth Attila…

Illusztris névsor. Meg tudja fogalmazni, mi a legfontosabb dolog, amit ott tanult meg?

Szinetárnak voltak nagy bölcsességei, én szivacsként ittam azokat. Csöndben hallgattam mindig. Azért voltam ezekre fogékony, mert valahol mélyen bennem is ott szunnyadtak ezek a bölcsességek. Csak a Szinetár adott hangot ezeknek. Sokszor megvilágosodtam, hogy ezt én is ugyanígy gondolom. Volt, hogy Ullmann Móni megbökött: „Tenya, te érted, miről beszél a Szinetár?” Nem mindenki volt szivacs: Ullmann Móni már az érkezésekor ugyanolyan sokat tudott a színészetről, mint amikor távozott. Homonnay már Padlás-főszerepet játszott Kaszás Attila után. Csodásan énekelt már akkor, én meg csak néztem, hogy csinálja. Az biztos, hogy későn érő típus vagyok, ez van, például ma sokkal jobb az énekhangom, mint akkor volt. De hát ötvenéves emberre már nem gondolnak főszerepek terén! Lehet, egy-egy nagy szerep megtalál majd, de őszintén, nem az ötvenes tenoristákat keresik, a fiataloké a jövő.

Szinetárral milyen volt a viszonya?

Állítólag, mikor fölmerült a kirúgásom az első évben, ő mentett meg. Azt mondta, van ebben a Pintérben valami. Talán meglátta bennem a rokonlelket. Szerintem érezte, hogy olyan gyerekszobám volt, ahol magasrendű kultúrát tanultam, épp csak előhozni nem tudtam magamból. Milyen érdekes, hogy a mai napig nem erről vagyok híres, pedig szeretném, ha versmondóként is ismernének, látnák, hogy irodalmi környezetből jövök. Nem így lett sajnos.

Csalódottságot érzek a hangjában.

Van egy pici.

De ha tud olyan tévéműsort, ahol kitűnő alkatú színészek lóháton Ady-verseket mondanak, musicaláriákat énekelve, szóljon, nagyobb tételben érdekel.

A pályaívét látva, társulati tagként sehol nem maradt hosszabb ideig. Nem bírja a kötöttséget?

Ennek konkrét oka van: én egy teremtő művész lettem, ami azt jelenti, hogy képes voltam fölépíteni egy színházi társulatot. Ezért is hagytam el a legtöbb színházat – vagy ők hagytak el, a lényegen nem változtat.

Önérzetesebb volt annál, minthogy megmondja egy rendező Pintér Tibornak, miként kell megérinteni a főszereplő lány arcát?

Nem önérzetes voltam, inkább azt mondom, nem elégített ki a közeg. Érezték a rendezők is, hogy Pintér nem elég alázatos ahhoz, hogy évekig tengjünk-lengjünk vele. Nem lehet úgy instruálni, ahogy másokat. Hol nagyon jó, hol nagyon rossz. Baromi nagy megfelelési kényszerem is volt, miközben azt éreztem, én is meg tudnám csinálni azt, amit az adott rendező. Sőt: másképp – de ezek csak érzések voltak.

Ekkor huszonéves volt, honnan eredt a fene nagy önbizalma?

Apámtól. Nagyon magabiztos ember volt, sajnos, nincs már köztünk.

Átböngésztem alaposan a szakmai profilját, egy nívós Pepita-különdíjon túlmenően nem igazán találtam mást, amivel a művészi munkáját honorálták volna. Zavarja, hogy a szakma nem ismerte el jobban?

Rosszul nem alszom emiatt. Hadd fordítsam meg: előbb-utóbb biztos lesz valami, majdcsak kiérdemlem.

Nem létkérdés a Kossuth-díj, a Jászai-díj.

Tudom azt is, hogyan osztják ezeket. Van nagyobb díj, ami persze közhelynek hangozhat: a közönség szeretete. Kell annál nagyobb elismerés, hogy nulla forintból – miután a független színházaktól megvonták a támogatásokat – hatvan színészt tudok foglalkoztatni, húsz lovat fenntartani? Ha megkapom a Jászait, akkor megkapom, ha meg nem, akkor sincs semmi. Az Oscarhoz tudom ezt hasonlítani: hányan vágynak rá, de nem kapják meg, miközben kitűnő hollywoodi színészek. Nézze meg Brad Pittet: megkapta a Volt egyszer egy… Hollywoodért, miközben mindenki tudja, annál ötször nagyobbakat játszott előtte. De kijárt már neki. Kérdem én: boldogabb tőle?! Nem vagyok biztos benne.

A díjak elmaradásának lehet köze ahhoz, hogy ön az elmúlt másfél évtizedben alaposan belekóstolt a celebvilágba? Szerepelt dzsungeles műsorban, páros vetélkedőben, legutóbb pedig hírességekkel bokszolt.

A kultúrpolitika által meghatározott díjak nagy százaléka államilag támogatott, kőszínházi közegből indul ki. Amelyik meg nem, ott szemmel láthatóan látszik, hogy valaki olyan életutat járt be, hogy már nem lehet nem észrevenni azt. Nem lehet nem jutalmazni, főleg, ha valaki politikailag is tud azonosulni az adott kormány ízlésével, lásd Nagy Ferót. Ez mindig így volt, így is lesz, vegyük tudomásul. De nem fogom a politikára. Én egyébként kevésbé hiszek a politikai összeesküvésekben. Nem hiszem, hogy valaki azért kap díjat, mert fideszes. Szerintem a felsővezetők is a minőséget nézik. Ki kell mondani, nem tesz jót egy kulturális közegnek, ha az ember celebkedik. Sehol. De nem mindegy, miért és hogyan celebkedik, és mi a végső vízió. A celebség csak egy kirándulás, ami azért kell, hogy eljussak a végcélig. Ha a celebkedés végtermék, akkor van nagy baj. Stohl András is celeb, de hazánk egyik legjobb színésze, van mögötte teljesítmény, érték.

Menjünk sorban: ön miért celebkedik?

Celebkedtem. Néhány éve felhagytam ezzel.

Hogy érti? A Sztárbox mi, ha nem celebshow?

Egy sportműsor, amit celebekkel töltöttek fel. Ezért vállaltam. Tiszta sport volt, ahol hazánk legkiválóbb ítészei pontoztak, boksz-szakemberei készítették föl a versenyzőket. A Dancing with the Starst, A Konyhafőnök VIP-t ellenben már nem vállaltam, mert egyfelől túl szubjektív a pontozási rendszer ezekben, illetőleg nem akarom, hogy egy nálam tehetségtelenebb ember zsűrizzen engem. Biztosan kitűnő emberek, de nem feltétlenül táncolnak nálam jobban. Akkor mi alapján mondja meg a tutit? A Sztárboxban megmondhatták, ott objektívan zajlott minden. Régen vállaltam olyan műsorokat, amik kissé dehonesztálók voltak, de tudatosan tettem: képernyőn akartam lenni, hogy folyamatosan ott legyek abban a buborékban, amiről a sikeres emberek annyit beszélnek. Legyél ott mindig, kelj korán, feküdj későn, és csak reklámozz – mondja Schwarzenegger is. Legyél képernyőn, mindig tűnjön fel a fejed, lássanak, mert ezeket a borzasztóan csúnyára festett előszobákat meg akartam járni, hogy általuk bevezethessem az embereket egy gyönyörű, csilláros épületbe. Ezt hívják úgy: színház.

Azt minek nevezi, amikor reggeli műsorokba elhívják trécselni például a nyaralásáról? 

Pár éve volt erről sok szalagcím, hogy Pintér többé nem celebkedik. Behívtak a Mokkába, és mondta Pachmann Péter, hogy „de hát most is itt vagy, Tenya, ez nem celebkedés?” Tisztázzuk a fogalmakat: nem azt mondtam, hogy soha nem leszek képernyőn. Ha minden képernyőről ki akarnám iktatni magam, sehol nem tartanék. Nálam a celebkedés azt jelenti, mikor üres, értéktelen, nem időtálló műsorban vesz részt valaki. Ha én reggeli műsorban beszélhetek valamilyent tartalomról, az egyáltalán nem celebkedés.

Akkor ön egy kompromisszumképes ember? Vagy csak jól csűri-csavarja a szavakat.

Szükségem van kompromisszumra, mert ha még népszerűbbé akarom tenni a Lovas Színházat, ott kell lennem a képernyőn. Megsúgom, a mai napig nagy vita a színészek körében, hogy mit érdemes elvállalni és mit nem.

Akkor folytassuk a második pillérrel: hogyan kell celebkedni?

A tévében nem igazán lehet hazudni. Hülyének lenni sokféleképpen lehet. Szent meggyőződésem, hogy bár első síkon a tettek határozzák meg a dolgot, másodsorban a mögöttes tartalomnak is át kell jönnie a képernyőn. Beszélhetünk ebben az esetben pillantásokról, hangszínről.

Most azt mondja, hogy sokszor csak szerepet játszott?

Aláírom, hogy ezt nem mindenki szűri le. De nekem nem volt más esélyem képernyőre kerülni, hisz nem voltak verses műsorok, filmekbe is legtöbbször ugyanazokat hívják – Nagy Ervint, Kamarás Ivánt, Csányi Sándort. Pintér Tibor eszükbe sem jutott. Hogy miért? Musicalszakon végeztem, és nem én haverkodtam filmrendezőkkel.

Jó filmszínész lenne?

Nem nagyképűségből mondom, de bármikor elmehetnék filmszínésznek.

Amikor az a vád ér, hogy Tenya sok, teátrálisak a gesztusai, a képernyőn is idegesítő… merő butaság!

Azért tanultuk ezt a szakmát, hogy egy instrukcióra érzékenyek legyünk. Ha egy rendező azt mondja, Tenya, most csak nézz, ne gesztikulálj, legyél halk, akkor én úgy fogom csinálni. Istenien tudok gesztus nélkül nagyokat nézni, ehhez nem kell nagy tehetség. Ahhoz annál inkább, hogy vágtázva, lóháton énekelj, miközben kitartasz egy hangot.

A tévés szereplések anyagi vonzatát mennyire veszi figyelembe?

Emlékszik a Celeb vagyok, ments ki innen?-re?

Hogyne.

Már úton voltam Dél-Afrika felé, mikor átküldték, mennyi pénzt kapok. Na, ennyire érdekel. Tudtam, hogy annyit úgyis felajánl a kereskedelmi tévé, hogy megérje. Alkudozni nem akartam, az pitiáner: ha 300 ezerrel többet kialkudok, mi van akkor? Annyit tudtam, hogy három hétig biztosan képernyőn leszek. Pótolhatatlan dolgokat tudtam elmondani ebben a három hétben. Nézze meg a Sztárboxot: amennyiszer elhangzott a Nemzeti Lovas Színház neve, azt forintosítani sem tudnám.

Amikor ilyen jellegű szereplést vállal, sokat rágódik az igenen vagy a nemen?

Nem. Nagyon hirtelen tudok dönteni. Minden nagy döntésemet letudom huszonnégy óra alatt.

Megbeszéli valakivel, mik a pozitív és negatív árnyoldalai ezeknek? Azt gondolnám, nem hallgat sokakra.

Vannak barátaim, mentoraim, például Dallos Gyula miniszteri biztos, lovastanár, mesteredző. Édesanyám és a párom is közéjük tartoznak, meg még néhány színészbarátom. De csak a nagy dilemmáknál kérem a segítségüket, ha egyértelmű a dolog, akkor gyorsan képes vagyok dönteni.

Vannak barátai a celebvilágból?

Barátaim nincsenek, csak haverjaim.

Sosem akart ehhez a közeghez tartozni?

A zsigereimben művészember vagyok. Csak azok tudnak elkápráztatni, akik hasonló értékeket képviselnek. Azért haverkodtam, haverkodom celebekkel, mert kikerülhetetlenek az életemben. Mindenkivel jóban akarok lenni. Ezek érdekhaverságok, de nem azt jelenti, hogy ne szeretném azokat az embereket, nagy részüket díjazom is.

Beszéljünk a színházról: sok darabot ír, közösen is játszanak a párjával. Okoz ez súrlódásokat?

Több a pozitív hozadéka, mint a súrlódás.

Gondolom, olyan jelenetet nem ír neki, ahol csókjelenete van.

De!

Nem veszi a szívére?

Az Aladdin című musicalünkben én vagyok a Dzsinn, Aladdin Mohácsi Márk, Jenifer pedig Jázmin. Mindig van csók köztük. Ez kölcsönös bizalom kérdése. Nem mondom, hogy nincs benne veszély, mert a fiatal színészek a színpadon egymásba tudnak szeretni a szerep kapcsán.

Korábban azt mondta, ötvenéves koráig fog félmeztelenre vetkőzve főszerepeket játszani. Aztán esetleg átnyargal olyan szerepekre, amilyen Robert Redfordé volt A suttogó című filmben. Hogy áll a projekttel?

Haladok vele, de pont ötven évnél nem lehet ezt egy csapásra lezárni. A Hófehérke című darabunkban még én vagyok a herceg, mert nincs más választásom. De a következő darabom főszereplője nem én leszek, átadom a fiataloknak a stafétát. És a redfordi dolog is sínen van, februárban debütál a Suttogó című darabom.

Egyszer párhuzamot vont maga és Tom Cruise közt, hogy ha ő lehet a Mission: Impossible-filmek főszereplője, miközben producerkedik, besegít az írói munkába – akkor ön miért ne tehetné ugyanezt a színházában.

Harrison Fordot is említhetném, aki nyolcvanévesen még lóra ül, elhiszi, hogy ő Indiana Jones. Akkor én ötvenévesen miért ássam el magam? Producerkednem, rendeznem is azért kell, mert rettentő hatékony, ha én csinálom: próbáltam már mással színdarabot írni, végül át kellett írjam ától cettig.

Nem tartom magam jó szövegírónak, a rendezői kezem is lehetne ügyesebb, és énekesként is tudnék fejlődni. Lovasként sem én vagyok mindennek az origója, de ezt a négy dolgot együtt az életben már senki nem fogja nálam jobban csinálni.

A nyáron lányával, Pintér Jankával adott közös interjút egy magazinnak. Mint abból kiderült, Janka otthagyja a jogi kart, hogy színészi pályára lépjen. A két szakma távolról sem kínálja ugyanazt a jövőképet, anyagiakban semmiképp. Próbálta lebeszélni a gyereket?

Nem, én voltam az egyedüli, aki biztattam a színészetre. Nem az a fontos, hogy melyik pálya menő és megélhetésre alkalmas. Egyikben sem lesz sikeres az ember, ha nem szívből csinálja. Ő most sokkal boldogabb, mintha a jogi pályán maradt volna.

Azzal is biztatta a gyereket, hogy önnél mindig lesz munkája a Lovas Színházban?

Egy apának feladata, hogy biztonságok nyújtson. Ennek ellenére nem hiszem, hogy nálam fog játszani, de ha már van egy biztonságérzete, az jó.

Ebben a biztonságérzetben, az atyai szárnyak alatt kiteljesedhet a lánya?

Természetesen.

A kisebbiket mi érdekli? 17 éves, ön nyilatkozta korábban, jóképűségben magára ütött.

Vendéglátóipari szakközépiskolába jár, és nagyon érdekli a boksz, a testépítés. Hasonlít rám, egyedül csak a lovaglás szeretetével nem tudtam megfertőzni őt.

A boksz szeretete honnan jött neki? Látta, hogy apa öklözött Dobrády Ákossal és Árpa Attilával?

Már gyerekkora óta bokszol, régebbről eredeztethető az egész.

Színészként, színházigazgatóként foglalkoztatják a közéleti események?

Igen, szeretem a politikát is, mindig nézek vitaműsorokat, követem a háborús helyzetet. Egy magyar férfinak egyébként is kötelessége képben lennie saját hazájának politikájával, identitásával.

A nemzeti öntudat hangoztatása mostanság kifizetődő a celebvilágban. Sőt, a nemzeti szó elcsépelése, túlhasználtsága kissé talán visszatetszést is kelt az emberekben. Ez zavarja? Mégiscsak ott a nemzeti jelző az önök színházának nevében.

A színházunk nevét jóval azelőtt adtam, mielőtt hatalomra került a mostani kormány. Pintér Tibor Színház mégsem lehetett! Büszke vagyok a nemzeti jelzőre. A nemzeti érzések nagyon közel állnak hozzám, politikai állásfoglalástól függetlenül.

Hisz valamilyen ideológiában?

Én abban hiszek, hogy mindegyik nézetnek van csodája: megvan a konzervativizmusé, a szabadelvűségé is. Ezeket kell egy jó kormánynak megfelelően vegyíteni.

Úgy veszem észre, nem szólal fel semmi ellen, de mellette sem. Biztonsági játék?

Nem félek semmitől, a miénk egy magánszínház. Kirúgni maximum magamat tudom, elszámolni is csak a saját lelkiismeretemmel kell. Ha kapunk pénzt a kormánytól, örülünk neki, a színházunk meg is érdemli. De nem azért nem szólalok föl, mert félek: egyszerűen nem akarok beleokoskodni. Aki látott közelről Forma-1-es versenyt, utána ne akarja megmagyarázni, hogyan kell vezetni 350 km/órával. Fogalmam sincs, hogyan kell politizálni, országot vezetni. Akik a legfölsőbb szinten vannak, évekig tanulják ezt. Én mindig hiszek az aktuális kormányban, a politikusainkban, noha a legtöbben általában gyűlölik őket.

Azt olvastam, a lovakon kívül is van kedvenc állata: a mókus. Egy hete ezen gondolkodom: miért?

A mókus?!

Ezt olvastam a Nemzeti Lovas Színház oldalán. Meg azt, hogy kedvenc könyve A kis herceg.

Utóbbi igaz, a mókus nem tudom, hogy került oda, de utána fogok járni!

Antoine de Saint-Exupéry regényében talán a főszereplőben ismert magára?

Kicsit magamra, igen: az ember kalandozik a világban, az elején még tiszta, naiv, találkozik különböző alakokkal, akik már romlottak. A kis herceget nem tudják megváltoztatni, ő ebben a romlott világban is tiszta tud maradni.

Ha tíz év múlva leülünk majd beszélgetni, mikor túllép a hatodik x-en, mi lesz addigra Pintér Tibor háta mögött?

Továbbfejlődik a Lovas Színház, lesz egy csodás kőépületünk. Európa minden országából áramlanak majd hozzánk az emberek, meghódítjuk a világot.