Az ünneplő cambridge-i diákok egy csoportja teljesen megfeledkezett magáról 1918. november 11-én hétfőn, az egyetem egyik épületének ablakait kitörve hajigáltak könyveket és festményeket az utcára. Nem tudni, mekkora feltűnést keltettek ezzel, hiszen táncoló, éljenző emberek tömege borította el az egész várost, a köztük araszoló autókon fürtökben lógtak az ünneplők, akik igyekeztek a lehető legnagyobb lármát csapni.
a német császár képmását pedig a piactéren égették el, miközben az emberek körbetáncolták a máglyát. A Cambridge Daily News című újság tudósítása szerint „mintha a feje tetejére állt volna a világ”. De hasonló jelenetekre került sor egész Nagy-Britanniában. A fegyverszünet istentiszteleteket és könnyeket is hozott, de az emberek első reakciója vidám, spontán, zajos és féktelen volt.
A fegyverszüneti egyezményt egy, a compiègne-i erdőben leállított vasúti kocsiban írták alá. Ahogy közeledett a hétfő hajnal, a német delegáció már közel állt a feltételek elfogadásához. Hajnali 2 óra 5 perckor, mintegy három nappal azután, hogy megkezdődtek a tárgyalások, a németek jelezték, hogy készen állnak egy újabb fordulóra, amely 2 óra 15 perckor kezdődött. Az antant főparancsnoka, Ferdinand Foch marsall nevében Maxime Weygand 34 pontot olvasott fel. Az egyezményt végül hajnali 5 óra 12 perckor írták alá, de a dokumentumon kerek 5 óra szerepelt.
Az első pont így hangzott: „Az ellenségeskedések beszüntetése a szárazföldön és a levegőben hat órával a fegyverszünet aláírását követően” lép életbe (a tengereken viszont azonnali hatállyal). Az aláírással tehát – mint egy fordított időzített bombán – elindult a visszaszámlálás, és
Az aláírás pillanataiban a britek többsége az igazak álmát aludta (ne felejtsük, greenwichi idő szerint még egy órával korábban történtek a dolgok), de amikor felkeltek és munkába indultak, még akkor sem jutott el a hír hozzájuk. Aberdeenben ettől függetlenül egyetlen halászhajó sem futott ki reggel a kikötőből, mert a halászok sem akartak lemaradni a várható ünneplésről. Lassan terjedni kezdett a hír a fronton és a hátországban is. Ahogy a nap felkelt, egyre több katona tört ki éljenzésben, reggel fél 9-re pedig szinte mindenki hallotta, mi történt – bár voltak, akik nem merték elhinni.
Sok nagyvárosban csak délelőtt 11 óra előtt valamivel értesültek a hírekről. Londonban fél 11 volt, mire a Downing Streeten elkezdtek összeverődni az emberek, ahogy a rikkancsok és az újságok címlapjai elkezdték terjeszteni a nagy hírt. David Lloyd George miniszterelnök nagyjából öt perccel a fegyverszünet életbe lépése előtt jelent meg rezidenciája, a Downing Street 10. előtt, a tömeg pedig a For He’s a Jolly Good Fellow-val üdvözölte. „Ma délelőtt 11 órakor vége lesz a háborúnak” – jelentette be, mire kitört az éljenzés. Sapkák és kalapok repültek a levegőbe és a rezidencia kertjébe. A Buckingham-palotánál egy rendőr erősítette meg a terjedő híreket néhány perccel 11 előtt, majd a tiszteket és a sebesült katonákat beengedte a kapun.
Az utolsó áldozatok
Amerikában még éjszaka volt (a keleti parton is csak hajnali 6 óra), amikor életbe lépett a fegyverszünet, de itt-ott már így is elkezdődött az ünneplés.
Közülük az utolsóként a Királyi Ír Lándzsások közlegényét tartják számon Nagy-Britanniában. A középkorú férfi az egész háborút végigharcolta, és másfél órával a tűzszünet életbe lépése előtt egy őrjárat tagjaként esett el a belgiumi Mons közelében, ahol még 1914 augusztusában a tűzkeresztségen is átesett. Sírja is itt van, méghozzá John Parréval szemben, aki a „Nagy Háború” első brit áldozataként került be a történelemkönyvekbe. Végül délelőtt 11-kor aztán tényleg vége lett a háborúnak, és furcsa csend ereszkedett a frontra. Miközben a lövészárkoknál a békét a zajból a csendbe történő gyors és megdöbbentő átmenet jelezte, a hátországban éppen a lárma jelezte a változást.
Sok helyen szirénák üvöltöttek és petárdák durrogtak, New Yorkban az emberek szirénák hangjára és a gyárak műszakkezdő gőzsípjainak fütyülésére ébredtek. Londonban sokan azt hitték, légiriadó van, ezért rohanva igyekeztek biztonságos helyekre jutni. Az Elephant and Castle metrómegállót elárasztották a menekülők, és sok londonit végül csak a légiriadó végét jelző szirénahanggal lehetett meggyőzni arról, hogy nincs veszély. Egy John Raynor nevű kilencéves fiú éppen boltba indult, amikor kitört a zűrzavar, a meglóduló tömeg elsodorta és összetaposta.
Akiért a harangok szóltak
A háború alatt a Zeppelin-támadások miatt elhallgattatott Big Ben harangjai nem szólaltak meg délelőtt 11-kor, de délben ezek is bekapcsolódtak a zenebonába.
Templomi harangokat egyébként számtalan településen használtak a nagy hír közlésére annak ellenére is, hogy nem mindenhol tudtak harangozókat munkába állítani déli 12 óra előtt. A Man-szigeti Malew-ban az egyházközség mindenféle rendű és rangú tagjai álltak össze, hogy a harangok 11-től este 8-ig megállás nélkül szóljanak. Délre Nagy-Britannia szinte összes települését elöntötte az éljenzés, az éneklés, a harangszó és a zene összekeveredő lármája. Mindenhol tömeg volt, és csak egyre gyűltek az emberek, a hatóságoknak a spanyolnátha-járvány miatt kiadott azon figyelmeztetése ellenére is, hogy kerüljék a nagyobb összejöveteleket. Világszerte hasonló volt a helyzet: még Ausztráliában is – ahol az éjszaka közepe volt ekkor – a nagyvárosok központjait boldog emberek öntötték el.
Kirkwallban a helyi elöljáró félnapos munkaszünetet rendelt el, így tett számos polgármester és munkaadó is szerte az országban. Az iskolás gyerekek is szabad délutánt kaptak, így ők is csatlakoztak a tömeghez. Az etoni diákokat délben eresztették szélnek, ők pedig a sapkájukra zászlót tűzve vetették be magukat a város főutcájának forgatagába.
Shrewsburyben Wilfred Owennek, a világháború talán legnagyobb becsben tartott brit költőjének szülei az általános örömünnep kellős közepén kapták meg a táviratot, amely tájékoztatta őket fiuk haláláról, aki november 4-én esett el. Persze nem ők voltak az egyetlen hozzátartozók, akik ezen a napon értesültek a veszteségükről. Az ünneplő tömegbe itt-ott síró gyászolók vegyültek, de a legtöbb, férjétől, gyerekétől vagy apjától megfosztott ember is éljenezve, mosolyogva vonult a tömeggel, örvendezve a nagy hírnek és osztozva a szerencsésebbek örömében.
Az ezerszámra megtartott istentiszteleteken is a dicsőségé és a hálaadásé volt a főszerep a halottakra való emlékezés helyett: az Úr láthatóan a britek és szövetségeseik mellé állt, és nekik adta a győzelmet. Egy kenti templom oltárárát a nemzeti lobogóval takarták le. Még a westminsteri Szent Margit-templomban – a parlament „egyházközségében” – is vidám hangulatú istentiszteletre került sor. A rövid, de zsúfolt parlamenti ülésen felolvasták az egyezmény szövegét, majd az alsóház elnöke berekesztette az ülést 3 óra 17 perckor, és átvezette a képviselőket a Szent Margitba. A Lordok Háza tagjai is megjelentek a rövid istentiszteleten, amelyet Canterbury érseke vezetett, és a 100. zsoltárral kezdődött:
Vígan énekelj az Úrnak te egész föld! Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel; menjetek eléje vigassággal.
Még tartott az istentisztelet, amikor V. György brit király, Mária királyné és lányuk, Mária hercegnő útnak indult, hogy elvegyüljön az ünneplő tömegben – és a zuhogó esőben. Nyitott kocsival mentek, szinte minden rendőri védelem nélkül, jól mutatva, hogy az angol királyságnak immár nem kell félnie attól, hogy olyan sorsra jut, mint később a meggyilkolt II. Miklós orosz cár vagy akár a lemondásra kényszerülő II. Vilmos német császár. A királyi család tagjainak kezét egyre-másra szorongatták alattvalóik, és egész úton hazafias éljenzéssel fogadták őket.
Bankárok és koldusok
E napon feledésbe merültek a korlátok, az emberek boldogan szegték meg a szabályokat, a világ pedig tényleg a feje tetejére állt, nem számítottak a vagyoni, társadalmi és nemi különbségek. „Bankár és koldus sétál egymás mellett”, szólt a New York Tribune egyik tudósításának címe, a katonák pedig női kalapokban és kabátokban rótták az utcákat New Yorkban, Nagy-Britanniában a nők leengedték a hajukat, és nagylelkűen osztogatták a csókokat. Birminghamben „férfias öltözékbe bújt hölgyek” mutatkoztak, Aberdeenben pedig ápolónőnek öltözött férfiak vegyültek a tömegbe. Sunderlandben azt jegyezték fel, hogy kisfiúk bújtak bele apjuk egyenruhájába, egyiküket pedig egyenesen német császárnak öltöztették.
A helyi lap szerint Leedsben majdnem egy kilométeres alakzatban vonultak a „katonásdit játszó” nők, Dublinban megrendezték II. Vilmos temetését, halottaskocsival, papnak öltözött diákokkal.
Ahogy leszállt az este, országszerte a máglyáké és a tűzijátéké lett a főszerep. Évek óta először az utcai lámpák is teljes fényükben pompáztak, különleges éjszaka köszöntött be. Az aberdeeni Marischal College villanyfényben úszó udvarán félezer kiöltözött diák gyűlt össze, hogy fáklyákkal és skót dudákkal masírozzanak körbe a városban, majd az udvarra visszatérve fáklyáikból máglyát rakjanak, amelyet aztán hajnalig táncoljanak körbe.
Rengeteg máglyán égették el a német császár képmásait, bábuit, a győztes országokban a tömegek mindenhol II. Vilmos megbüntetését követelték. Amikor helyi idő szerint délután egykor Wilson amerikai elnök beszédet mondott a washingtoni Kongresszusban, egy szóval sem említette az elégtételt, hanem az éhező Németország népének nyújtandó „barátságos segítségnyújtásról” és a béke megőrzéséről szónokolt. De este 10-kor, a Downing Streeten összeülő tanácskozáson Lloyd George, Frederick Edwin Smith főügyész, Churchill és Henry Wilson birodalmi vezérkari főnök már arról cserélt eszmét, mi legyen a császár sorsa. Smith amellett kardoskodott, hogy végeztessék ki II. Vilmost, és a választói akaratot mindig élénken figyelő Lloyd George állítólag egyetértett vele.
Nem mindenkit nyűgözött le az ünneplő tömeg. Siegfried Sassoon és Robert Graves költők vagy éppen Bertrand Russell filozófus undorodva beszélt a „csőcselékről”, számos értelmiségi pedig otthona magányában várta meg a kedélyek lecsillapodását. Az éttermekben ezerszámra törtek a poharak, az ünneplők pedig az asztalokra állva énekeltek. Ahol egyáltalán hozzá lehetett jutni, jócskán fogyott az alkohol, és persze történtek incidensek, balesetek. Egy részeg blackpooli taxisofőr elütött a járdán egy katonát,
Ahogy a végéhez közeledett a nap, tovább folyt az ünneplés. A londoni Leicester Square-en éjjel 11 körül szedték le az utcai lámpákról az elsötétítéshez használt árnyékolókat, a légvédelmi reflektorokat pedig felkapcsolták a látványosság kedvéért. Az emberek azonban lassan fáradni kezdtek, és éjszakára a legtöbb helyen kiürültek az utcák – végre eljött a régóta várt csend és nyugalom.
A cikket Litván Dániel fordította.
