A XIII. század során a mongolok hatalmas területeket hódítottak meg Eurázsiában, és a Magyar Királyság határaitól egészen a Kelet-kínai-tengerig húzódó birodalmat hoztak létre, ami azzal járt, hogy kifosztották az uralmuk alá került országokat, és elképzelhetetlen mennyiségű zsákmányra tettek szert. A mongol uralkodó réteg olyan mérhetetlen vagyont halmozott fel, hogy bármihez, bármilyen mennyiségben hozzájuthatott, amit csak akart.
Néhány kereskedő Délkelet-Ázsiából vagy az Indiai-óceánról származó igazgyöngyöt szállított az udvarukba. Marco Polo apját és nagybátyját is a kánok gazdagsága csábította a Mongol Birodalom területére, ők ketten azért léptek kapcsolatba velük, hogy ékköveket adjanak el nekik.
A kánok hatalmas vásárlóereje csak egyike volt a számtalan dolognak, amivel a villámgyors mongol hódítás átalakította a leigázott népek életét, most már egy egész kontinens igyekezett kielégíteni új urai igényeit. Nemcsak a kereskedőknek kellett új kapcsolatokat kiépíteni, hogy üzletet köthessenek, hanem a meghódított államok arisztokratáinak is hozzá kellett szokniuk az alávetettséghez. Egész népeket kényszerítettek, hogy fogadják el a mongolok törvényeit és uralmát, Eurázsia népei számára minden megváltozott.
Ha Karakorumban jársz…
A XIII. század közepére úgy tűnt, hogy minden út a mongolok nagyvárosaiba vezet, a fővárosba, Karakorumba vagy hatalmas sátorvárosaikba, ahonnan a hatalmukat gyakorolták. Ezek a sátorvárosok hatalmas kiterjedésűek lehettek, több ezer hatalmas sátorból álltak – sokuk luxusminőségű anyagokból készült –, és több tízezer szekér vette őket körbe: ezekkel szállították a birodalmi „metropoliszokat” egyik legelőhelyről a másikra. A sátrak körül több millió ló, birka, kecske és egyéb állat legelészett – a mongolok ugyanis a hódításokat követően is ragaszkodtak a hagyományos nomád életmódjukhoz.
A hatalmas csordákon túl az utakon küldöttségek, kereskedők és vallási vezetők igyekeztek a mongol udvarba: volt, aki pártfogókat keresett, akadt, aki megtérítésre váró lelkeket, más a profitot. A mongolok az új ambícióiknak megfelelő birodalmat hoztak létre, mert úgy vélték, az a küldetésük, hogy uralmuk alá hajtsák az egész világot (a tengrizmus szerint a főisten, Tengri ruházta rájuk ezt a feladatot), és hadseregeik véres sikerei alátámasztották ebbéli meggyőződésüket.
Egyes alattvalóikkal engedékenyen bántak. Azok az országok, amelyek gyorsan behódoltak a mongoloknak – különösen azok, amelyek még az előtt megadták magukat, hogy katonai inváziót kellett volna indítani ellenük – kivételezett helyzetbe kerültek. Ezzel szemben azokra, akik ellenálltak, komoly szenvedés várt. Ahogy Güjük nagykán IV. Ince pápához küldött üzenetéből kiderül, a mongolok nem tűrték el, hogy bárki dacoljon velük:
Most pedig őszinte szívvel ki kell jelentened: »Alávetem magam és szolgállak téged«. Ha megtagadod a parancsomat, az ellenségem leszel.
A Közel-Keleten a Kilikiai Örmény Királyság az 1240-es években gyorsan behódolt, ami bölcs döntés volt a részükről, hiszen esélyük sem volt rá, hogy sikeresen ellenálljanak a mongol hadseregnek. Ezért nem rohanták le őket, viszonylag csekély adóterheket kellett viselniük, és a király is kivételezett helyet kapott a mongol udvarban.
De ez nem mindenkinek adatott meg. Amikor Sempad örmény követ, Hetum király fivére a mongol udvarba utazott, hogy megerősítse királysága hűségnyilatkozatát, Ciprus királyának írt levelében számos szörnyű jelenetet vázolt fel, amelyeknek az utazása során tanúja volt. Pusztaságokról számolt be, ahol az utazóknak csonthalmok mellett vezet el az útja elhagyott, üres településeken keresztül. Látható volt, mi vár azokra, akik szembeszállnak a mongolokkal.
Kőkemény pragmatizmus
Azok a népek, amelyek túlélték a kezdeti mongol inváziót, csakhamar betagozódtak a hatalmas Mongol Birodalom rendszerébe. A mongolok is – mint a többi hódító a történelemben – adókat szedtek a meghódítottaktól, amit vagyonbecslés alapján vetettek ki. Az adóbevételeket a birodalom céljainak elérésére használták fel, és ugyanezért gyűjtötték össze a kiváló mesterembereket is a mongolok által meghódított területekről.
Igyekeztek megkímélni a képzett szakembereket – például az aranyműveseket, takácsokat és bányászokat –, mert úgy gondolták, hogy ők a szolgálatukra lehetnek. Az értékes mesterembereket gyakran elszakították az otthonuktól, több száz vagy ezer kilométerre szállították, és ott állították munkába, ahol a leghasznosabban tudták a saját céljaikra felhasználni a képességeiket. Az 1241-es, Magyarország elleni invázió során egy csoport erdélyi szász bányászt is magukkal hurcoltak, hogy a Mongol Birodalom belső területén dolgozzanak, aranyat bányásszanak és fegyvert kovácsoljanak.
A mongolok a tanult embereket is összegyűjtötték. Amikor az 1250-es években Hülegü, Möngke nagykán fivére a Közel-Kelet felé terjeszkedett, egy kutatóközpontot hozott létre a perzsiai Maragában, ahol egy csapat tudóst, filozófust és gondolkodót tereltek egybe. Az volt a dolguk, mint mindenki másnak, hogy mongol uraik szolgálatára legyenek. Hülegü sok egyéb mellett azt várta tőlük, hogy aranyat csináljanak (alkímia segítségével), és jövendöljék meg az elkövetkezendő eseményeket (az asztrológia révén). A Maragában összegyűjtött írástudók munkáját – akik Naszír ad-Dín Túszí, a híres tudós irányítása alatt dolgoztak – hatalmas könyvtár és obszervatórium segítette. Az itt élők komoly tudományos eredményeket értek el a trigonometria területén, Naszír ad-Dín részletes asztronómiai táblázatok sorát készítette, amiket még sok száz évig használtak.
A vallási vezetőkkel is ugyanúgy bántak, mint az írástudókkal. A mongolok a birodalmuk területén élő vallási közösségeknek megengedték, hogy viszonylag szabadon gyakorolják a vallásukat. Miközben vallási téren jóval toleránsabbak voltak, mint számos kortársuk, engedékenységük mögött jó adag pragmatizmus húzódott meg. A mongolok azt akarták, hogy minden vallás hívei a Mongol Birodalom gyarapítására fordítsák spirituális erejüket. A spirituális vezetőknek – mint mindenki másnak – új uraik érdekeit kellett szolgálniuk.
Ahogy a különböző vallásokat, az elfoglalt területek lakosságát is egyenlőkként kezelték – nem számított, hogy uralkodó vagy alárendelt szerepet töltöttek-e be az invázió előtt. A mongolok érkezése előtt élvezett kiváltságokat elsöpörték.
A rettegésre építették hatalmukat
Ők mégsem lázadtak. Valójában a birodalom korai szakaszában csak nagyon kevés felkelés robbant ki a mongol uralom ellen – ami különösen a Közel-Keletre volt igaz. A mongolok kiterjedt és egyre növekvő hatalma és félelmetes brutalitása láthatóan elég volt ahhoz, hogy elrettentse az esetleges lázadókat. A félelem jogos és valóságos volt. A híres tudós, Ibn al-Aszír felidézi a mongolok kegyetlen hírének bénító hatását. Számos, az ellenállás hiányáról tudósító jelentés érkezett hozzá; a mongolok sok falut úgy foglaltak el, hogy szinte egyetlen mongol lovas megjelenése is elegendőnek bizonyult a győzelemhez, mert senki nem mert szembeszállni velük.
A történelem során általában nem akkor robbannak ki a lázadások, amikor a legsúlyosabb az elnyomás, hanem akkor, amikor a hódító uralma kezd megroppanni. A lázadókhoz ritkán csatlakoznak sokan, ha az ellenállás felér az öngyilkossággal. A birodalom kezdeti időszakában a mongolok alattvalói más taktikát választottak: igyekeztek behízelegni magukat új uraik kegyeibe. Láthatóan azt az elvet követték, hogy ha nem tudják megállítani a hódítót, akkor célszerű elnyerni a jóindulatát, ennek eredményeként a mongol udvar elkezdte vonzani a különböző népcsoportok küldöttségeit, a hittérítőket és követeket. Ezek az emberek ajándékokat hoztak, felajánlották szolgálataikat, sőt, dicsőítették és isteni csapásnak nevezték mongol uraikat, kiket azért küldtek, hogy megbüntessék őket bűneik miatt.
A 13. század előrehaladtával egyes vallási vezetők mind nagyobb buzgalommal igyekeztek rávenni a mongolokat, hogy vegyék fel az egyik vagy a másik hitet. Idővel a mongol udvar vitáknak adott helyet, ahol a legkülönbözőbb vallások képviselői igyekeztek bebizonyítani saját hitük előnyeit a többi vallással szemben. A versengés a legmagasabb szinten folyt, de a mongol uralkodók megtérítésére tett erőfeszítések sok évtizedig nem voltak különösebben sikeresek. Ennek egyszerű oka volt: a jórészt sámánizmust követő mongolok kevés hajlandóságot mutattak az egyéb vallások iránt.
Idővel ők alkalmazkodtak
Később azonban a mongolok elkezdték átvenni az uralmuk alá tartozó területek népeinek kultúráját, szokásait, gasztronómiáját, vallásait és hagyományait. 1260-tól kezdődően a Közel-Keleten megtorpant a birodalom terjeszkedése, és hosszan elhúzódó konfliktusba keveredett a Mamlúk Birodalommal (Egyiptom és Szíria uralkodóival). A tágabb értelemben vett Mongol Birodalomban belviszályok törtek ki, ami az 1260-as évek közepére polgárháborúk sorává eszkalálódott, és ez végül a birodalom kvázi autonóm területekre való felbomlását eredményezte. A birodalom közel-keleti része Ilhanátus néven vált ismertté, és egyre többet szenvedett az elégedetlen mongol arisztokrácia vagy a hűtlen helyi csoportok által vezetett lázadások miatt, miközben a zsákmányolt vagyon a töredékére csökkent.
Ebben a helyzetben a mongol uralkodóknak helyi szövetségesekre, helyi legitimációra és a helybéliek jóváhagyására volt szükségük, ami egészen más helyzetet eredményezett, mint amilyenek a hódítás korának viszonyai voltak. 1323-ban a mamlúkokkal kötött békeszerződés a globális hódítási törekvéseik feladására kényszerítette a mongolokat. A mongolok ezekben az években a Közel-Keleten lassan áttértek az iszlám vallásra, és a mongol uralom modellje is átalakult: számos, a muszlim társadalmakra jellemző normát és szokást vettek fel.
Ha hosszú távon nézzük, a mongol hódítások története arról szól, hogy a meghódított népek kulturálisan meghódították hódítóikat. Igaz, hogy a mongolok sok várost és civilizációt leigáztak, de az idő előrehaladtával a birodalmuk repedezni kezdett, és a különböző régiók lassan idomultak a meghódított népek életviteléhez.
A cikket Rindó Klára fordította.