Pályafutása során eddig hét ország kilenc csapatában játszott. Érezte-e azt valaha, hogy rosszul döntött?
Amikor az első csapatom, a TSG Friesenheim kiesett a Bundesligából, akkor egyértelmű volt, hogy valami újat szeretnék kipróbálni. Másik országban gondolkodtam, ami szokatlan egy német játékostól. Így igazoltam a svájci Schaffhausenbe, amely ugyan váltás volt, ám hasonló kultúrába, egy ugyanolyan nyelvterületre kerültem. Ezt követte az Atlético Madrid, amely csődbe ment, így visszatértem Németországba. Ott játszottam a TuS N-Lübbecke csapatában, majd szerződtetett a Kiel. Ez a lépés jónak tűnt, magasabb szintre léptem, ismét játszhattam a Bajnokok Ligájában. Ugyanakkor a helyzetem komplikálttá vált a sok posztrivális miatt, és a szakmai stáb is inkább a fiatalabbakban bízott.
Az északmacedón Vardar Szkopje következett. Annak ellenére, hogy komoly pénzügyi problémák merültek fel, azt hiszem, ez volt életem legjobb lépése, hiszen 2019-ben megnyertük a Bajnokok Ligáját.
Jött a bukaresti kaland, ahol a Dinamónál a második szezonban teljesen mellőztek – ez az egyetlen döntésem, amit később megbántam. Végül a nyáron Katarban játszottam, és ismét élveztem a játékot. Nem a pénz motivált, ahogy ezt sokan gondolnák, egyszerűen szerettem volna végre kézilabdázni.
A csúcsot ezek szerint a Vardar-korszak jelentette. Hogyan írná le a szkopjei időszakot?
Érzelmileg hatalmas hullámvasút volt. 12–13 hónapot játszottunk fizetés nélkül, de garanciákat adtak, hogy megkapjuk majd valamikor. Hittünk benne, hogy így lesz, de bevallom, voltak olyan pontok, amikor elvesztettük a hitünket. Nem volt könnyű, de csapatként nagyon tudtunk egymásért is küzdeni. Amikor megnyertük a BL-t, kiélveztük a nagy sikert. Csodás időszakot töltöttem ott, és végül a pénzem is megkaptam teljes egészében.
Megtapasztalt más kultúrákat, látta, hogyan lehet kevés pénzből megélni Macedóniában, járt a szuperluxust jelentő Katarban. Egy német, akinek a hazájában a kiszámíthatóság alap, mit tanul ezekből a kalandokból?
Az első dolog, amit fiatalon megtanultam, hogy a sportban bármit tervezhet az ember, a holnap egy teljesen más dolgot hozhat. Amikor első csapatommal kiestünk az élvonalból, hiába volt érvényes szerződésem, egyértelmű volt, hogyha tovább akarok fejlődni, akkor új utat kell választanom. Meghúztam az akkoriban teljesen szokatlant, és Svájcba igazoltam. Elégedett voltam, kalandvágyóként a mai napig szeretek új dolgokat látni. Szerintem a legfontosabb, hogy mindig legyen az életedben új kihívás. Nem akartam kivárni, hogy egyszer azt mondjam valamire, hogy ez unalmas. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy például 15 évig Németországban maradjak, és minden évben ugyanaz ismétlődjön.
Hol élne idősebb korában? Akkor sem Németországban?
Nehéz megmondani. Talán Németországban. De a feleségem macedón, így valahol Közép-Horvátországban is jó lenne, mert a nyelv megfelelne neki. De ez remélhetőleg még messze van.
Márciusban azt mondta, jobban érzi magát, mint 24–25 éves korában, mert nem játszik évi 70 meccset, viszont újra szeretné megtalálni a szórakozást a kézilabdában. Sikerült?
Valóban ez volt az oka annak, hogy Katarba mentem. Bukarestben egy szezonon át csak edzettem-edzettem, de meccset nem játszhattam. A három nyári hónap alatt jó volt élvezni a kézilabdát, bebizonyíthattam magamnak, hogy többet érek annál, hogy csak edzésen vegyek részt. Időbe telt, mire megértettem, mire van szüksége a szervezetemnek.
Kielben valóban 70 meccset játszottunk évente, ami tiszta őrültség volt. Ez megöli a testet és a végcél nem az, hogy később kerekesszékben végezze az ember.
Több komolyabb térdsérülése volt, most milyen állapotban érzi magát?
Kétszer a keresztszalagomat kellett operálni, volt két meniszkuszműtétem, és persze ezek után egy kicsit másképp játszik az ember. Minél többet tapasztaltam, annál jobban tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Szóval most jól érzem magam, nincs semmi problémám. Ugyanúgy tudok játszani, nem gátol semmi, örülök, hogy a fiatalokkal is lépést tudok tartani.
Mire számított a PLER csapatánál?
Egy olyan klubhoz kerültem, amelynek komoly ambíciói vannak, hogy feljebb léphessen. Adott egy fiatal, éhes csapat, ahol a játékosok dolgozni akarnak. Azt hiszem, ez a fő ok, amiért idejöttem.
Tudom, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, elég, ha ránézünk a tabellára. De ez új kihívás – a feladat, a jó infrastruktúra és a város együtt megkönnyítette a dolgom, hogy aláírjak.
Ahhoz képest, amit gondolt, így pár hét után mit kapott?
Ezt vártam. Sajnos ilyen helyzetben van a csapat, de annál jobbak vagyunk, hogy egy ponttal a bajnokság végén álljunk. El kell kezdenünk élvezni a játékot. Pénteken megtehetjük az első lépést a pozíciónk javítása érdekében.
Olimpiai bronzérmesként és Európa-bajnokként álmodik még a válogatottságról?
Nem akarom azt mondani, hogy lehetetlen, de nem gondolok rá.
