Az elmúlt évtizedben a mesterséges intelligencia (angol rövidítése AI, magyarul MI) a legfelkapottabb technológiává vált az internet széles körű elterjedése óta. Fejlesztését a tech-óriáscégek hatalmas befektetései is fűtik, a dollármilliárdokat abban a reményben költik el, hogy beelőzik versenytársaikat – vagy még inkább attól való félelmükben, hogy valaki lehagyja őket egy olyan területen, amely a jövőben teljesen átalakíthatja a világunkat. Nem is dollármilliárdok, hanem inkább dollárbilliók sorsa múlik azon, hogy ezek a fejlesztések milyen gyümölcsöket hoznak majd. A fejlődés mindenesetre mostanában annyira felgyorsult, hogy egyes szakértők már azt pedzegetik, hogy a szó köznapi értelmében is „intelligens” általános mesterséges intelligencia már hamarosan létrejöhet.
Nem új gondolat
Ebben a felfokozott hangulatban könnyű elfelejteni, hogy az MI egyáltalán nem egy új terület, mi több, a mesterségesen létrehozott intelligencia gondolata valójában az ókorig visszanyúló gyökerekkel rendelkezik, és valamilyen formában az emberiség teljes írott történelme során elő-előkerült. A görög mondákban szerepel az istenek kovácsa, Héphaisztosz, aki egy fémből készült automatát készít, hogy szolgálja az olümposzi isteneket. A zsidó folklór eleme a sárból gyúrt gólem története, amelyet (vagy akit) ősi rituálékkal keltettek életre. Mary Shelley 1818-as regénye, a tudományos-fantasztikus irodalom alapköve, a Frankenstein teljes egészében a mesterséges élet létrehozásáról szól. Fritz Lang műfajteremtő filmje, az 1927-es Metropolis horror- és fantasyművek egész sorát ihlette meg a Maschinenmensch, azaz az emberi formájú, gyilkos káoszt hozó robot alakjával.
Ennek ellenére az MI tényleges megvalósítása egészen az első digitális számítógépek a második világháború vége utáni megjelenésééig a sci-fi birodalmába tartozott. A történet kulcsszereplője a briliáns brit matematikus Alan Turing, aki leginkább a feltörhetetlennek tartott német kódológép, az Enigma titkosításának a Bletchley Park-i kódtörők csapatával végrehajtott feltörésében játszott szerepéről ismert.
Turing 1948-ban a Manchesteri Egyetemen kapott állást, hogy Nagy-Britannia első számítógépén, a „Manchester-babán” dolgozzon. A számítógépek megjelenése növelte az érdeklődést az „elektronikus agyak” iránt, amelyek látszólag lenyűgöző intellektuális teljesítményre voltak képesek. Turingot egyre inkább bosszantották a dogmatikus viták arról, hogy intelligens gépek márpedig nem létezhetnek, és egy 1950-ben a MIND folyóiratban megjelent cikkével akart pontot tenni a vita végére. Egy módszert javasolt – amelyet ő „imitációs játéknak” nevezett, de ma már Turing-teszt néven emlegetjük –, amellyel eldönthető, hogy intelligensnek tekinthetünk-e egy gépet. Egy emberi kérdező beszélgetésbe kezd egy géppel vagy egy emberrel elektronikus formában, így nem tudhatja, melyikkel áll szemben. Turing amellett érvelt, hogy
Ugyanebben az időben az óceán túlpartján John McCarthy amerikai tudós is az intelligens gépek lehetősége kezdte foglalkoztatni. 1955-ben egy következő évi tudományos konferenciához támogatásokat gyűjtve „feltalálta” a „mesterséges intelligencia” kifejezést. McCarthy nagy reményeket fűzött ehhez az eseményhez: úgy vélte, hogy az összes releváns tudományterület kutatóinak összehozásával a mesterséges intelligencia hetek alatt létrehozható. A konferencián aztán nem történt nagy előrelépés, de a McCarthy által összecsődített tudósok egy új tudományterületet hoztak létre, és a mai AI-fejlesztők az ő tudományos leszármazottainak tekinthetők.
Gépi tanulás
Az 1950-es évek végén csupán néhány digitális számítógép létezett a világban. Ennek ellenére McCarthy és kollégái már létrehoztak olyan programokat, amelyek képesek voltak tanulni, problémákat megoldani, logikai rejtvényeket megfejteni, valamint játszani. Azt feltételezték, hogy a fejlődés gyors lesz, különösen arra való tekintettel, hogy a számítógépek nagy ütemben váltak egyre olcsóbbá és gyorsabbá. De a lendület elfogyott, és az 1970-es évekre a kutatásokat finanszírozókat frusztrálni kezdték a túlzottan optimista jóslatok a fejlődés ütemére vonatkozóan. A támogatásokat megvágták, az MI pedig kapott egy stigmát. Új megközelítések nyomán az 1980-as években újra az izgatott optimizmus hullámai söpörtek végig a területen, de a fejlesztés megint falakba ütközött – és az MI-vel foglalkozó kutatókat ismét azzal vádolták, hogy felfújták az áttörésre vonatkozó várakozásokat.
Az állati és emberi idegrendszer egymással összeköttetésben álló neuronok óriási tömegéből áll. Az emberi agy például több tízmilliárd neuront tartalmaz, és mindegyik átlagosan nagyjából 7 ezer kapcsolódással rendelkezik a többiekhez. Minden neuron felismeri a kapcsolati hálójából beérkező egyszerű jelsémákat, és ennek alapján maga is elektrokémiai jeleket küld. Az emberi intelligencia valahogy ezekből az egyszerű kapcsolatokból és interakciókból születik meg. Az 1940-es években Warren McCulloch és Walter Pitts amerikai kutatók ismerték fel annak a lehetőségét, hogy elektronikai áramkörökkel lehetne egy ilyen rendszert modellezni – így született meg a mesterséges neurális hálók kutatásának és tervezésének területe.
Ezekkel ugyan McCulloch és Pitts ötlete nyomán folyamatosan foglalkoztak a tudósok, további előrelépések kellettek ahhoz, hogy ilyen rendszerek megvalósulhassanak. A szükséges áttörések egyikét Geoffrey Hinton és kollégái szállították az 1980-as években. Munkájuk nyomán hirtelen feltámadt az érdeklődés e terület iránt, de az izgatottság gyorsan el is halt, miután világossá vált, hogy a kor számítástechnikája nem tud elég erős neurális hálókat létrehozni. Jött azonban az új évszázad, és a helyzet megváltozott: ma a hatalmas, olcsó számítási és adattárolási kapacitások korát éljük, ezek teszik lehetővé az olyan mélytanuló hálózatok működtetését, amelyek az MI mai fejlődésének hátterében állnak.
A neurális hálókat kell keresni az utóbbi időszak legnagyobb figyelmet kapott alkalmazása, a ChatGPT mesterséges intelligencia hátterében is, amelyet az OpenAI 2022 novemberében tett elérhetővé. A ChatGPT, illetve a háttérben dolgozó, egyenként billió egységből álló neurális hálók azonnal hatalmas ismertségre tettek szert, és ma már naponta százmilliók veszik igénybe szolgáltatásaikat. Sikerének egyik titka az lehet, hogy pontosan olyan MI-nak érezzük, mint amilyeneket korábban csak a mozikban láthattunk.
Nem fog kimászni a számítógépből
A ChatGPT használata olyan, mintha egyszerűen beszélgetnénk valamivel, ami okosnak, nagy tudással rendelkezőnek tűnik. Azonban, amit a neurális hálói csinálnak, az tulajdonképpen elég egyszerű. Amikor begépelünk „neki” valamit, a ChatGPT egyszerűn megpróbálja kitalálni, milyen szöveget kellene megjelenítenie. Ehhez hatalmas mennyiségű adatot használ fel (beleértve nagyjából az összes, az interneten valaha megjelent szöveges tartalmat). A kiterjedt neurális hálózatok és az óriási adatmennyiség lehetővé teszik, hogy a program – minden praktikus szempontból – átmenjen a Turing-teszten.
A ChatGPT sikere alapvető félelmeket is gerjesztett: mi van, ha valami olyasmit hívunk életre, amit aztán nem tudunk kontrollálni? Ez a Frankenstein, a Metropolis vagy a Terminátor rémálma. A ChatGPT valóban lenyűgöző képességei alapján könnyen hihetőnek látszik, hogy ez valós és közeli lehetőség, azonban minden tudása ellenére a ChatGPT válaszai mögé nem szabad túl sok valós intelligenciát képzelni. Nem egy elméről van szó – a program csupán relevánsnak látszó szövegeket jelenít meg. Nem gondolkozik azon, hogy miért kérünk tőle, palacsintarecepteket vagy a kedvenc focicsapatunk friss eredményeit – sőt, semmin sem gondolkozik. Nincsenek meggyőződései vagy vágyai, és semmilyen más célja azon kívül, hogy bizonyos szempontok szerint kiválogatott szövegeket jelenítsen meg.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az MI használatának nincsenek veszélyei. Az egyik legaktuálisabb most az, hogy a ChatGPT-t és a hasonló alkalmazásokat ipari mennyiségű dezinformáció előállítására használhatják fel például olyanok, akik egy választás eredményeit szeretnék befolyásolni. Nem tudjuk azt sem, hogy ezek a rendszerek milyen mértékben veszik át saját emberi elfogultságainkat és tévedéseinket azokból az adatokból, amelyeket a betanításukhoz használtak. A program tulajdonképpen nem tesz mást, mint megpróbálja kitalálni, hogy mi mit írnánk az adott kérdésre válaszul – így e technológiák nagy léptékű alkalmazása valójában hatalmas tükröt is tarthat az emberiség elé. És nem biztos, hogy tetszik majd, amit látunk benne.
A cikket Litván Dániel fordította.
