A Netflix megfogta az Isten lábát Mike Flanagannel. A rendezőért olyan nevek rajonganak, mint Stephen King vagy Quentin Tarantino, a 2010-es években pedig olyan filmekkel bizonyította, hogy a horror meglehetősen elhasznált műfajában is lehet még értékelhető darabokat készíteni, mint a Quija, az Oculus vagy a Bilincsben, a legnagyobb figyelmet azonban akkor kapta, amikor a lehetetlenre vállalkozott: volt mersze folytatást csinálni a Ragyogáshoz, és az Álom doktorral ugyan nem verte kenterbe Stanley Kubrickot, de nem is bukott el.
Az ilyen tehetségeket hamar becserkészik a streamingóriások, ebben az esetben a Netflix volt a szerencsés. A streamingcég évekkel ezelőtt szerződtette nagy reményekkel Flanagant, akinek nevéből máris kissé fájdalmas szóösszevonást gyártott: Flanaversum név alatt érhetők el a platform számára készített sorozatai, az utóbbi években ugyanis Flanagan nagyon jó érzékkel nyargalt át a sorozatbizniszbe. Rögtön az elsővel, A Hill-ház szellemével lenyűgözte a kritikusokat, de A Bly-udvarház szelleme, az Éjféli klub és a Mise éjfélkor is azt mutatta, érdemes odafigyelni Flanagan munkáira. Az amerikai rendező láthatóan szeret irodalmi alapanyagból dolgozni – a Mise éjfélkort leszámítva olyan szerzők munkáin alapszanak a sorozatai, mint Shirley Jackson, Henry James vagy Christopher Pike, de az Álom doktorral és a Bilincsbennel bebizonyította, hogy Kinghez is ért –, csak idő kérdése volt, mikor nyúl ahhoz a szerzőhöz, akihez egy valamirevaló horrorrajongónak illik eljutnia a karrierje során: Edgar Allen Poe-hoz.
Flanagan moralizáló és baljós horrorfantáziájához papíron is tökéletesen passzol a gótikus horrormesék legnagyobb alakjának világa. Az ígéretes alapanyaghoz kedvenc színészeit hívta segítségül, Az Usher-ház bukásának szereplői közt csupa ismerős arcot látunk, akik a rendező korábbi munkáiban is feltűnnek: többek közt a végzet asszonyaként remekelő Carla Gugino mellett Henry Thomas, Samantha Sloyan, Rahul Kohli, Zach Gilford, Kyliegh Curran, valamint Flanagan állandó színésznője, és egyben felesége, Kate Siegel is felbukkan. A sorozat forgatását botrány is övezte, amely miatt cserét kellett végrehajtani: a főszereplő Roderick Ushert Frank Langella alakította volna, ám a forgatás alatt azzal vádolta meg az egyik színésznő, hogy illetlenül nyúlt hozzá, mire a 85 éves színészt azonnal kirúgták, Bruce Greenwood kapta a főszerepet. Feltűnik még Mark Hamill is a család szófukar ügyvédje és mindenese szerepében, és ugyan keveset szerepel, de akkor ellopja a show-t az egyébként olykor ripacskodó, de összességében remek színésztársai elől.
Az Usher-ház bukása nem finomkodik, egyből az események közepébe vágja a nézőt: Roderick Usher temetésen ül, ahol egyszerre búcsúztatják három gyermekét. Alig egy héttel van túl egy másik hármas temetésen, amikor ugyancsak két fiát és egy lányát temette, a szertartás után egy horrordíszletnek tökéletesen megfelelő házba invitál egy ügyészt, hogy töviről a hegyire elmesélje neki – és a nézőknek is – családja bukását. E beszélgetés adja a történet keretét, amely évtizedeken átívelve több idősíkon játszódik, rengeteg szereplőt és sorsot mozgatva, amelyet elsőre átlátni is nehéz, ám Flanagannek nyolc epizódja van arra, hogy kibontsa az Usher család tragikus történetét. A 60–70 perces részek lehetővé teszik, hogy ráérősen menjen vissza a történet egészen a sztorit mozgató ikerpár, Roderick és Madeline Usher gyerekkoráig: a lassan megőrülő anyjukig, aki nem hajlandó orvosokkal vagy gyógyszerekkel enyhíteni a kínjain, mert úgy véli, a fájdalom „Jézus csókja”.
Édesanyjuk halála után nem véletlenül kerülnek ahhoz a gyógyszercéghez, ahol anyjuk is dolgozott, Roderick a traumatikus gyerekkorát követően sem véletlenül akarja megtalálni azt a csodaszert, amely elűzi a fájdalmat. A jelenben mesélő Usher családfő már a cég vezérigazgatója testvérével együtt, gátlástalan és korrupt milliárdos, a sorozat lassanként bontakoztatja ki, miként és főleg milyen áron jutott el idáig. Közben pedig részről részre halnak a gyerekei – hozzá hasonlóan csupa undok és törtető alak, akik saját anyjukat is eladnák azért, hogy elérjék céljaikat. A sorozat egyik nagy kérdése, hogy ki irtja őket ilyen iramban és miért, ám távolról sem egy whodunnit krimire kell készülni. Annak ellenére sem, hogy Flanagan ismét bátran ötvözi a műfajokat olyan univerzális és rendkívül aktuális kérdéseket keverve a történetbe, mint a mesterséges intelligencia, a fogyasztói társadalom vagy épp az állatkísérletek problematikája.
Poe novellája még 1839-ben jelent meg, tehát bőven az okostelefonok és csimpánzokba műtött szívbillentyűk előtt, ám Flanagan ismét bebizonyítja, hogy remekül képes úgy hozzányúlni az irodalmi alapanyagokhoz, hogy azok szellemiségét megtartva bátran el is kalandozzon az alapszövegtől. Az Usher-ház vége című novellának is csak a kereteit hagyja meg, mégis igazi „Poe-vegyesfelvágottat” csinál belőle: az amerikai horrorszerzői rajongói nagy örömmel keresgélhetik benne az easter eggeket, a sorozat ugyanis tobzódik Poe munkásságában. Az egyes epizódcímek is novellák, rövid történetek címeit viselik, sőt, a cselekményüket ugyancsak lazán értelmezve beemelik a főszálba. De a szereplők nevei is egytől egyig Poe világából származnak, ahogy a jellegzetes motívumai is visszaköszönnek. És, ha még ez sem lenne elég, Flanagan egy hajszállal még ezt is túltolja: a szereplők időről időre Poe-verseket szavalnak, ez azonban néha már valóban túlzónak hat.
Divatos szóval élve akár univerzumépítést is lehetne emlegetni, a lelkes építész pedig maga Flanagan, aki láthatóan nagy tisztelettel és rajongással nyúlt a szerző életművéhez, és Usherék történetét aktualizálva helyezte a jelenbe. Nem véletlen, hogy sokaknak azonnal az idén véget érő Utódlás ugrik majd be a sorozatról: itt is egy pofátlanul gazdag, befolyásos, ám a velejéig romlott családot látunk, amelynek tagjai fényűző penthouse-okban szenvednek, saját szeretteiken is átgázolnak, és ott tesznek keresztbe egymásnak, ahol tudnak. Amit azonban az Utódlás zseniálisan csinált, abban Az Usher-ház bukása kudarcot vall: míg a Roy család tagjai minden disznóságuk ellenére szánható, olykor már-már szerethető karakterek voltak, addig az Usherek világa túlságosan fekete-fehér. Annak ellenére, hogy mindannyian kapnak valamilyen szintű háttértörténetet, egytől egyig borzasztóan rossz embereket látunk, akik a szemüket sem rebbentik, ha meghal a testvérük, emiatt nem meglepő, hogy, bár haláluk minden esetben kellően sokkoló, nem igazán érinti meg a nézőt.
Furcsamód ezzel együtt válik a sorozat titokzatos főgonosza az egyik legizgalmasabb karakterré, az igazságszolgáltatás kezévé, akinek a ténykedése a cselekmény kibontakozásával nemcsak értelmet nyer, de bizonyos szinten elfogadhatóvá is válik.
És ha már rettenetes emberek szenvedését nézzük, legalább a kivitelezésre nincs panasz: Flanagan hihetetlenül baljós közegbe helyezi szereplőit, mesterien játszva a horrorral, olykor egészen sokkolóan brutális és véres képeket mutat, máskor éppenhogy csak sejteti a rémségeket. Még a jump scare-eket is úgy használja, hogy a néző tényleg megugrik tőle, de ugyanilyen hatásosan komponál a háttérbe ácsorgó rémalakokat mindenféle fölösleges hanghatás nélkül. Amikor kell, találóan játszik a hangokkal, zajokkal, amelyek leggyakrabban a vég közeledtével kínozzák az Ushereket. Ám, amilyen jól alkalmazza ezeket, annyira furcsák az aláfestő zenék, amelyek ugyan a sorozat nagy része alatt kellő drámaisággal festik alá a család tragédiáját, néha már-már tolakodó teatralitással csendülnek fel egy-egy nagymonológ alatt. Az Utódlás-hatás ráadásul a zene terén is érvényesül: az Usherek zenei témáját mintha egy az egyben Nicholas Britell Utódlás-zenéi ihlették volna.
Nem véletlen, hogy Flanagan Poe egyik legjobbnak tartott művéhez nyúlt, a rendezőt munkáiban nagyon hasonló kérdések foglalkoztatják, mint a gótikus horrortörténetek mesterét:
- a családi kapcsolatok,
- a bűntudat,
- a szereplőkben élő és őket lassan felemésztő traumák,
- az őrület, amely elborítja az elméjüket.
Az univerzális kérdéseket jó arányban dúsítja fel korunk aktuális problémáival, amelyekért a fogyasztói társadalmon veri le a port. A dúsgazdag család mindenből pénzt akar csinálni: a fájdalomból, az életmódváltásból, a videójátékokból, az emberek megmentéséből, a valódi küldetéstudat helyett azonban csak a kapzsiság, a törtetés és mások eltiprása mozgatja Usheréket. És, ahogy azt már a Mise éjfélkorban is megszokhattuk, Flanagan nagyon szívesen ad hosszú monológokat ezzel kapcsolatban a szereplők szájába, ami ebben az esetben kevésbé működik olyan jól, mint a már említett sorozatban: két versszavalás között olykor esetlennek és erőltetettnek hat, ahogy egy-egy szereplő épp a kapitalizmust szidja hosszasan.
Emiatt Az Usher-ház bukása kicsit olyan lesz, mintha túl sokat akarna markolni, és megszédülne saját grandiózusságától. Bár gótikus horrortörténetekhez passzol ez a jellegű teátrális megvalósítás, itt gyakran a sorozat dinamikája látja ennek kárát, amelyen az is sokat ront, hogy egyes jelenetek túlnyújtottak, gyakran ismétlésekkel múlatják feleslegesen a játékidőt. Az azonban kétségtelen, hogy Flanagannél kifejezetten jó kezekben vannak Poe sorai, minden hiányossága ellenére a nyugtalanító rémületet tökéletesen átadja Az Usher-ház bukása. De nemcsak a nézők, a Netflix is nyugtalankodhat a sorozat után: tavaly decemberben jelentették be, hogy Flanagan az Amazonhoz igazol, a rivális számára fogja tovább készíteni az egyszerre nyomasztó és elgondolkodtató horrorjait.
Az Usher-ház bukása (The Fall of House Usher), 2023, Netflix, 8 epizód. 24.hu: 7/10
